– Lapunk egyik utóbbi számában a színházak repertoárpolitikáját elemezve Kacsir Mária a Zokogó majom többször is beharangozott műsorra tűzését kérte számon; az Igaz Szó cikkírója, Gergely Géza nemrég szintén utalt a te drámádra és épp a legutóbbi pártdokumentumok alapján tette fel a kérdést, amelyek új távlatokat nyitnak az életközelségű, elkötelezett irodalom előtt: mi van Bálint Tibor darabjával, miért nem került még bemutatóra; de hivatkozhatunk a közvéleményre is, sőt a bérleti előfizetők ezreire, akik a nyárutón már biztosra vették a szezonnyitó ősbemutatót Kolozsváron. Vegyük azonban sorjában a kérdéseket: először is arra szeretnénk választ kapni, hogy mi késztetett a Zokogó majom színpadi átírására?
– Amikor a művészklubot Kolozsváron megnyitották és alkalmunk volt közvetlen és baráti beszélgetéseket folytatni a rokon szakmák képviselőivel, az Állami Magyar Színház fölajánlotta, hogy eljátszaná a Zokogó majmot színpadon. Eleinte vonakodtam kötélnek állni, féltem a kockázattól, és ezt sokáig még a művészi becsvágy sem tudta legyőzni bennem. Becsvágyról beszélek a szó legközvetlenebb értelmében, hiszen alig akad olyan író, aki ne vágyna legalább egyszer élő látomásként is visszaidézni saját alkotását, saját alakjait.
– Mégis mi adta a döntő lökést?
– Annak a felismerése, hogy magammal is komédiázom, hiszen már regényírás közben sokszor átbizsergett bennem az a sejtés, hogy ennek az epikus vonulatnak a fő gerince mennyire kecsegtető drámai anyag lehetne; ilyenkor egy szűkebb világban, a „deszkákon” is tisztán láttam alakjaimat, mégpedig mozgás és beszéd közben, amely sűrítve és feszülten fejezi ki mindazt, ami a regényben fokozatosan, a maga lélektani kifejlésében bomlik elé.
– Kiket láttál a legélesebben?
– Böskét és Hektort, ez kétségtelen. Aztán Vinczénét és Vinczét. S mindjárt mellettük magamat. De nagyon tiszta és erőteljes képem volt Dondosról, a fuvarosról, aki hatalmas alakjával nem fér el a hétköznapi életben; a bolond taligásról, a háborúellenesség eleven és megrázó alakjáról, s Vékás Bandiról, az eszperantistáról, aki az érzelmek közös nyelvéről beszél, és gyöngéd lelkű, nagyon felelősségtudó kommunista alakját sejteti.
– Hogyan szolgálta drámai mondandódat az, hogy épp a pincér házaspár képe élt benned legelevenebben, a Hektoré meg a Böskéé: nem vezetett ez a színpadon a drámai arányok elbillenéséhez: nem nőtt a többi alak fölé Bogár és Bogárné, a két örök vándor?
– Nem, sőt a legtökéletesebben a kezemre játszott: segített az alapmondanivaló sokoldalúbb megvilágításában.
– Szeretném, ha ezt részletesebben kifejtenéd.
– Először is azt kell tisztáznom, hogy mit akartam én a regényben, és mi volt a szándékom a színpadon; a Zokogó majom tulajdonképpen epikus körkép, ha úgy tetszik, kollektív regény, amelynek nincs semmilyen főhőse, ha csak magamat nem számítom annak, aki a dolgokat belülről, de ugyanakkor felülről nézve megítélem; így hát azt is mondhatnám, hogy a regény fő üzenete ez: hogyan győz és kerekedik felül környezetén és az aktuális társadalmi körülményeken egy fiatal lélek, aki a prolisorsból a szocialista értelmiségi gondolkodásának a szintjére ér el, sőt írómivoltában még tovább; ezek után úgy hiszem, föl sem merülhet a kérdés, hogy regényem pozitív-e vagy negatív.
Az, amire a színpadon vállalkozom, ennél a mondanivalónál sokkal több és ugyanakkor bizonyos értelemben sokkal kevesebb. Mi az, amivel több? Hetven oldalon, másfél-két órai játékkal, A sánta angyalok utcája érzésem szerint ebben az állapotban, amely végül is kialakult, a Zokogó majom körképének teljes illúzióját adja, anélkül, hogy meg kellene tartanom az epizódfigurák tucatjait; itt egyetlen dolog kap erős hangsúlyt, egyetlen kérdés: hogyan éljük le az életet? Az örök álmodozás és a semmitakarás képviselői Böske és Hektor; a pincérfeleség halála pillanatában megátkozza férjét és szemére lobbantja, hogy a levegőbe rakott neki fészket, és ő most kihullott belőle a kék semmibe; a másik alapvető figura a semmit sem akarókkal szemben a nagyot akaró, az örök feltaláló, Vincze; Vinczéné és a regény főhőse, Kálmán viszont épp arra hivatottak, hogy ebben a zűrzavarban minden áldozat árán átmentsék a családot egy születő új világba; az anya szinte a matriarchátust idéző erős és szenvedélyes asszony-mivoltában, Kálmán pedig az egyetemesebb összefüggésekben gondolkozó és a kommunista befolyásoltságú fiatal proletár-értelmiségi érzékenységével győz; úgy hiszem. Itt is csak rosszhiszemű vagy ostoba ember kérdőjelezheti meg humánus, előre mutató szándékaimat.
– De mindez, amiről beszéltél, még csak a regény; innen, ha jól tudom, még hosszú út vezetett a színdarabig.
– Igen, mert a kész regény szövődményes viszonyai és viszonylatai közül immár kínos-keserves dolog volt úgy kiragadni azt a négy-öt alapfigurát a környezetükből, hogy ne fájna minden kis elsikkadt részletért a szívem, hogy ne érezném úgy: minduntalan kést emelek valamely kedves és ismerős alakomra. Noha ez kikerülhetetlen volt épp a színpadi alapeszme megvalósítása érdekében, de valójában csak a gyakorlatban tudtam ellenőrizni, hogy mi az, amit megbír a színpad összefüggő akciókban, anélkül, hogy sokat kellene deklamálni. Szabó József, a rendezőm, noha tudta, hogy nagy fába vágja a fejszéjét és vállalnia kell a szülés kínjainak egy részét is, nem tagadta, hogy bőre alatt van ez a világ s hogy vonzza a mondandóm, így szövetkeztünk össze. Az előzetes próbákat inkább kísérleti munkának kell tekintenünk, s ha történetesen van Kolozsváron stúdió-színpad, minden a legnagyobb rendben mehetett volna, hiszen nem kellett volna kereszteznünk egymást a többi próbával, s ami még fontosabb, hivatalosan nem kellett volna egy kész darab próbáinak tekinteni.
– Ezzel mire akarsz célozni?
– Abba a fonák helyzetbe hozott a színház, hogy formálisan és nem kész állapotban terjesztette fel a művet az akkori Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottsághoz, ahol kész darabként kezelték s a jóváhagyás így természetesen hónapokon át késlekedett; az észrevételek közül a legemlékezetesebb az volt, hogy a dialógusokat meg kellene iratni valaki mással… Jóllehet, ha ennek a színdarabnak van egy-két erénye, akkor azt épp a párbeszédek és a kiélezett helyzetek képviselik. Sajnos, a kifogásokat emelő fél velem egyetlen egyszer sem lépett kapcsolatba. Hitem szerint a darab alapvető mondanivalóját értették félre.
– Mi az, amit pillanatnyilag vársz?
– A párt Központi Bizottságának plenáris ülése, amely behatóan elemezte az irodalom és a művészet helyzetét, időszerű megfogalmazásaiban és követelményeiben meggyőződésem szerint igazolja színdarabom eszmei mondanivalójának a hitelességét: hogy igenis helye van a mai színpadon egy olyan drámának, amely a múlt hibáiról nem hallgatva, társadalmi és történelmi összefüggésekben harcos hittel mond ítéletet egy korszak és egy társadalmi réteg fölött.
Megjelent A Hét II. évfolyama 48. számában, 1971. november 26-án.