Beke György: Magunk keresése.
Riportok, esszék. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
A riportírás – valamikor nem is olyan régen – a hazafiság egyik próbájának számított – írónál. Írt is mindenki, aki valamit adott a valóság ismeretére. Kétségtelen, hogy akkor az író közelebb volt a közvetlen valósághoz. Fizikailag és gondolatilag is. Ma nincs olyan közel, és jobban ismeri. Az eleven szemlélettől jutván el az elvonatkoztatáshoz a megismerés dialektikus útján, az irodalom eljutott egy olyan szintre, ahonnan az élet – közben megszilárdult – formái jól betekinthetőek.
Én ezt tartom irodalmunk jelenlegi legfőbb sajátosságának, hogy eljutott a szintézis, az általánosítás, az igényesebb megformálás kényszeréhez és lehetőségéhez. Az írói rangjukra valamit adók manapság ezért nem írnak riportot, összefoglalnak vagy újítanak. Egyeseket a múlt tapasztalata, a kötetbe gyűjtött sok rossz riport is riaszt. Meg aztán nagyobb virtus abszurdot írni, vagy valamilyen divatos műformát megkísérteni. Kétségtelenül nagyobb. De a közéletben jelen lenni, írói és emberi súlyunkkal, értékünkkel, nem utolsósorban becsületünkkel hatni és hadakozni, talán még mindig nem méltatlan íróhoz.
Mindezt egy jó riportkötet olvastán írom. Beke György nosztalgiát ébreszt fel bennem e „rozsda marja nem ragyog” fegyver iránt. Pedig írója még a ma oly kötelező újítói szellemnek sem hódol. Amit én nem írok javára, csak megállapítok. Klasszikus formai megoldásokkal él: elbeszéléssel, párbeszéddel, reflexív kommentárral. És az összehordott valóságdarabokból az olvasó szeme láttára csodás világot épít fel. Moldvai és gyímesi csángók általunk olyan kevéssé ismert világát. Ezért lepődünk meg, mikor megtudjuk Bekétől, hogy a csángó „Alázatos és lázadó”. „Minden csütörtökön a bákói hetipiacon találkozik a környékbeli csángóság, mindent azonnal megtud egymásról.” Tehát van együvé tartozási érzés bennük. Bár a fiatalok „Mesét magyarul mondanak. De magyar éneket már alig tudnak.” És például a gyímesiek valami egészen fu rcsa huszadik században élnek: „Háromkút olyan messze esik a világtól, hogy az itt élő házaspár sosem látott még vonatot, csak repülőgépet.”
Micsoda sajátosságok alakulhatnak így ki az emberben! A tanító, aki azt akarja, hogy a csángó „gyümölcsöt szoktasson a háza környékére”, diákjaival beolt erdőn-mezőn minden alkalmas fát, „hadd lopják el, vigyék haza az emberek”. És néprajzilag meg történelmileg milyen érintetlenül tiszta világ ez. A háromkúti patak bal partján lakó csángók „drányicával” fedik a házaikat. Ez a drányica úgy nyolcvan centi hosszú hasított fa, amely nincs hornyolva, s nem szegezik, hanem fogakkal akasztják a lécre. A jobb parton a román házak gazdái ugyanabból a fából zsindelyt hasítanak s azzal borítják házaikat.” A gyímesi csángók, ezek „A menekülő, előbb Moldvában rejteket találó, majd szülőföldjük felé visszahúzódó székelyek valamikor önvédelemből kezdtek úgy öltözni, mint a környezetükben élő moldvai csángók és románok… Az átvett viseletet azonban a gyímesi magyarok ízlése, igénye és hagyományai szerint át is alakították.”
A közvetlen egymásra hatás sok példája is megfigyelhető itt. „A csángó hejszatánc tulajdonképpen a román szirba módosított változata… a románoknak a csárdás dallam tetszett meg… az egyik román népi táncot idomították hozzá.” Izgalmas, komplex, sajátos világ. E felületi rálátásban is felejthetetlen. Híradás voltában is írói eredmény.
A könyv (kettős) műfaji megjelölése tűnik kissé furcsának. Eleinte arra gondoltam, hogy a műfaji kettősségben műfaji egymásra hatás, a riportok esszészerűsége rejtőzik majd, és ez még vonzott is. Az esszészerűség ugyanis olyan korjelenség, mint a monodráma, abszurd novella vagy a fémdomborítás. És nem is egymástól független jelenségek. A monodráma, például, emberi magatartásba átszámítva töprengésnek is vehető. Olyan helyzet vagy gondolat termékének, amelyben nincs vagy nem lehet kommunikáció hős és hős, szerző és ember között. Az abszurd is ugyanígy egyfajta gondolati fogantatás eredménye. Személy szerint a sznobizmusát nem szeretem. Érthetetlenséggel álcázza, hogy illusztrál. És akkor meg azt mondom, hogy a Schulmeister nevezetű történelmi tévé-krimi többrétű, mert míg időnként közlik velem, hogy „que la vie est bizarre”, még sok más egyebet is csinálnak. Persze: abszurdja válogatja.
De ha ezt sokszor kényszerülök megállapítani, gyorsan szaturálódok. Szóval: az előretörő és uralkodó gondolatiság hatására tippeltem a cím láttán. (A fémdomborítás csak amolyan cifra szolga.) A gondolatiságra, amely a riporttól sosem volt távol, s amely a szociográfiai riportázsban több évtizede meg is valósult. A könyvet elolvasva azonban rá kellett jönnöm, hogy a helyzetet túlkombináltam. Mert találtam a könyvben szépen megírt, jól dokumentált riportokat és néhány cikket, amelynek a hasznát azonnal átláttam, a téma azonossága vagy közelisége miatt talán még a kötetben elfoglalt helyét sem kontestáltam, csak a nyakukba akasztott címet igen, azt, hogy ezek esszék lennének. Az esszé műfaji sajátosságait bármilyen szakkönyvben fellelni, ezért én ezzel nem is bajlódom, csupán egy lényeges tulajdonságát emelném ki, a továbbgondolás, az együttgondolkozás ismérvét, amit ezek az írások nélkülöznek. Okos felmondásai alkalmilag szerzett ismereteknek, és így mégis inkább más könyvben lett volna a helyük. Ezért esik meg, hogy a jelentéktelen kicsi Lészpedről az író riportban – s mert mondanivalója van róla! – összehasonlíthatatlanul többet tud mondani, mint cikkben az amúgy százszor érdekesebb Varsóról; eredetibbet az egyszerű csángóról, mint Báthori István világ történelmi figurájáról.
A gondolati anyag azonban máshol is, a riportban is megfekszi kissé Beke tudatát. Kénytelen történelmi, szociográfiai értesüléseket közölni, de miután ezeket nem építi be szervesen, a valamelyik riportformának leginkább megfelelő modorban (monológ, dokumentum stb.), azok magánértesülések maradnak. Tehát, ezt megállapíthatjuk, nem az elvont gondolat vagy gondolatiság feszül Beke írásaiban. Hanem az érzelem.
Könyvének egységét, mint jeleztem s ő is jelzi, nem a műfaji azonosság adja, nem is a tematikai, hanem egyfajta érzelmi attitűd: különböző korokban a Székelyföldről elszármazott emberek sorsát kutatja, múltját s jövőjét fürkészi. Ploiești-en és Varsóban és a történelemben egyaránt. Mert az ugyan igaz, hogy Báthori István nem földije, de Veress Dániel igen, és akkor már az ember hamar felfedezi, hogy a kortárs Báthori-drámájában a székelyek Báthori-gyűlölete feszül, ami nyilván nem helyes, s amiért – épp Varsóban meg Krakkóban járván – hamar rehabilitálni kell a nagy királyi. „Veress Dániel, a dálnoki székely, szíve mélyén ma is haragszik a Báthoriakra. Én nem hiszem, hogy nekünk, székelyeknek ebben a haragtartásban igazunk lenne.” Ezt, mint nem dálnoki Köz- és Váltó Székely én magam sem hiszem, de – bízom benne – majd a történelem igazat szolgáltat ebben a dálnokiak, makfalviak, kollégiumok meg a többi provinciák pro és kontra Báthori- meg egyéb vitájában. De sajnos ez a templomos provincializmus néhány helyen még felüti a fejét a könyv oldalain. Amikor átszól a hatgyerekes csángó családból az egykéző Kalotaszegre, hogy vigyázzunk, emberek: le vagyunk körözve. Az eszme nemes. Ám a kifejeződés mégis, valahogy, hogy is mondjam… Ezek különben a könyv rossz pillanatai, amikor Beke már nem riporter, hanem néptanító. Akire szintén nagy szükség van, a maga posztján.
Amikor e kritikának nekiültem, két elhatározás feszült bennem: 1. megdicsérem a könyvet – és 2. nem változtatom meg a szerzőt. Az elsőhöz most is ragaszkodom, a másodikhoz már nem. Egyszer valaki azt mondotta: a művész ott kezdődik, ahol felismeri tehetsége határait. Azt hiszem, hogy ez a meghatározás erősen magán viseli a közmondások szent egyszerűségét. Beke tehetséges ember, pedig nem ismeri a határait. Sem azt, hol kezdődik, sem azt, hol ér véget. Önmagunkat keresi és sokszor önmagát sem találja. Pedig egyike azoknak, akik itthon a riportot az irodalom rangjára emelték, s nagy önfegyelemmel és közismert szorgalmával, terepismeretével és tárgyi tudásával a gondolati általánosítás és a formai tudatosság vonalán továbblépve új színekkel tudná gazdagítani irodalmunk tájképét.
Megjelent A Hét III. évfolyama 33. számában, 1972. augusztus 18-án.