Megkésve is szólni kell a Szerelemről, a tévé magyar műsorában közvetített vásárhelyi előadásról, amely nagyszerű és amely Ciulei, Esrig vagy Pintilie telitalálatainak színvonalával mérhető. Mert Harag számára a színpadi előadásmódban megvalósított újítás nem a feltűnni vágyás, a sekélyes lényegről való figyelemelterelés „modernistáknál” gyakori célját szolgálja, hanem ellenkezőleg a mélyebb emberi igazság kifejeződését. Volt alkalmam – évekkel ezelőtt – hetekig végigülni Barta Lajos e darabjának próbáit, amivel azt akarom mondani csupán, hogy a darabot szinte az unalomig ismerem: Haragra mégis úgy figyeltem, mintha sose látott, sose hallott nagy sztorit mesélt volna. Pusztán azáltal, hogy levette az előadásmódról azt, ami megszokás lett, sztereotípia, és amire általában azt szoktuk mondani, hogy a spektákulumnak „életszaga” van. És ami mint az ár a hordalékot, a színészi alakítások, fordulatok, lélektani motivációk már sablonná vált megoldásait hozza magával. Amitől a néző a sosem látott darabot is a „déjà vu” egykedvűségével veszi tudomásul. Amitől a színpadi előadás elveszti vonzóerejét, a filmmel vagy más, úgymond, izgalmas közlési formákkal válik összehasonlíthatóvá, és ami miatt le is marad hatásban azoktól.
Kevés azt mondani, hogy Harag a konkrét történetben, jelesen e századeleji emberi sorsokat csomóra kötő színpadi cselekményben az általánosan emberit keresi és azt menti át. Pedig erről van szó. De mégis többről. Mert Harag meg tudja kísérteni a mai nézőt. Egy távoli és konkrét történetiségében tőlünk már idegen világban játszódó emberi örömöt-fájdalmat úgy vezet elő, hogy a néző elveszti történelmi kívülállását. Elveszti azt a kényelmes lelki magatartását, amelynek lényege az az érzés, hogy a színpadon nem róla van szó, hogy neki mint valami felsőbbrendű lénynek itt elmúlt idők bajait panaszolják fel a gondűző, de tartalmas szórakoztatás bevallott céljával. Beszéljen bár itt Komoróczi Komoróczy Jenő lecsúszott dzsentri, aktív adótiszt és neveltetése, történelmi ellentmondásai, valamint született jellemvonásai folytán elsőosztályú gyámoltalan, mert a színpadon mégis igaz és mai értelmében is átélhető, tragikomikumában is megrázó emberi szomorúság szólal meg.
Harag megfenyegeti ezzel a szomorúsággal nézőit, anélkül, hogy magával a szomorúságot okozó körülményekkel félemlítené meg. Harag egy igazi méregkeverő, de olyan mérget kever, amely gyógyít. Nem menti a körülményekkel az ember minden korban jelenlevő szomorúságait, hanem emlékeztetőül és igenis fenyegetésként állítja a néző elé a sorsával szemben tehetetlen, a nem e világra nevelt, önző és önnön helyzetét felmérni nem tudó emberi félszegséget. És meg kell gondolnom azt is, hogy mostanáig olyan figuráról volt szó, amely az eddig látott előadásokban – és nem is a szerző ellenére – szórakoztató, még groteszk felfogásában is humoros szín volt.
De ott van a többi jellem és elem, amely ugyanezen a nagy művészi átlényegítésen ment át, s ami ebből a történetben távoli „kedves kis darabból” igazi emberi katarzist kiváltó mai művet csinált. Az irodalmi menyasszonyt említeném itt csupán. A levél-jelenetet, amely számomra az előadás csúcsa, s amelyben egy boldogságra reménytelenül vágyó család szenvedi végig egyik tagja álmainak (be gyakori!) megcsúfolását. Harag – mondom – nem menti a korral és a körülménnyel az emberi tragédiákat, hanem lebontván a jellemet, annak alapjáig úgy építi fel újra, hogy abból az ember önmaga iránti felelőssége hangsúlyozódik.
Ez a család nem pusztán azért szerencsétlen, mert a monarchia kisvárosának kispolgári világa zátonyra futott. Ebben – mármint a társadalmi elem szerepének fatális eltúlzásában – Harag roppant politikusan lefegyverző elemet lát. Ez a család azért szánnivalóan – egy pillanatig sem megmosolyoghatóan – nyomorult, mert nem tud rádöbbenni önnön helyzetére, mert rabja és újrateremtője is egy adott társadalmi valóságnak. Így lesz Harag kezében egy polgári életdarab színpadra viteléből felemelő emberi-értelmiség tett, mozgósító erejű emberi üzenet. Mint ahogy ugyanezt az utat járta Nagy István más értelemben történelmi darabjának, az Özönvíznek színpadra vitelénél.
Érzem, hogy most valami nagy klasszikust kellene igazam mellé felsorakoztatnom, aki egy szentírássá vált idézetével elmondaná: a történelem a helyzetek sokféleségét teremtette meg az ember számára. Az ember azonban – gyarapodó tudása, tapasztalata stb. ellenére vagy még inkább azzal együtt – mindig ember maradt. Nem is annyira önmaga, mint önmagát kereső lény, nem is annyira tudatos, hanem az öntudatosodás újabb fokára hágó vagy azt kereső és jelen esetben épp erre képtelen egyed.
Nincs azonban idézettáram, de hátha mégis elhiszik nekem, hogy ez az örök emberi törekvés az az Ariadné-fonal, amelynek segítségével a művészien kifejezett ember ki akar kerülni a természet építette labirintusból… Színpadi, irodalmi vagy bármi más, emberi kreáció, legyen bár modern vagy hagyományos, akkor hat a korára, ha ezt a fonalat tartja a kezében.
És most gondoljunk vissza a címre: ezért szeretem Harag Györgyöt. Ezért – és közel harminc esztendős munkásságának ismeretében, kudarcainak, vergődéseinek és mindig talpra állásának ismeretében – hiszem azt, hogy tevékenysége a hazai magyar színháztörténetben külön és tanulságos fejezet.
Megjelent A Hét V. évfolyama 41. számában, 1974. október 11-én.
