Horváth Ferencet – aki nemcsak Kiváló Művész, de kiváló barát is – Kolozsváron ismertem meg. Munkás-mozgalmi emlékei hozták a városba. Mesélte is némely épület előtt, mint szavalta József Attilát, s melyik lesötétített lakásban. Megkedveltük egymást. Nekem könnyű dolgom volt, neki valamivel nehezebb, de a már második évtizedében járó barátság jelzi, hogy csak kialakult valahogy. Akkor fedeztem fel, micsa hatással vagyok rá, amikor Dacia kocsit vásárolt. Bukarestben jártakor ugyanis szerkesztőségi sofőrünk az én tolmácsolásomban erősen lebeszélte. Mikor Pesten velük furikáztam, szidogatták a masinát tisztességesen, de ugyanilyen következetesen, sőt büszkén üdvözölték is, lámpagyújtással a másik Daciát, ha országúton találkoztak. Aztán eljött az ideje annak, hogy a kocsit kicseréljék.
Na – gondoltam – legalább egy feszülő húrral kevesebb lesz. Mert a kocsitémát mindig ennek éreztem.
– És akkor mit vásároltok? – kérdeztem.
– Hát mit vásárolhatnánk? – kérdezte vissza Ferike riadt gyesek szemekkel – hát dákszekeret. És szinte bocsánatkérűen még hozzá tette –: Megszerettük.
Majdnem azt mondtam, hogy lám, ilyen Ferike, pedig nem egészen ilyen. Hiányzik az összképből Pirók, a gyermekgyógyász főorvos-feleség, a sofőr és a Feri szavalóestjeinek súgója, aki az ilyen szövegeket véget nem érő mosolyokkal kíséri.
Nos ezek után csak természetes, hogy Pesten járva óriási ünnepségeket tartunk. A hazatérésem előtti egy-két napon rendszerint jönnek, s mint árvát az intézetből, kivesznek a szállodából.
– Még kell értened – adja elő az efféléket Ferike nagy beleéléssel –, Pirók nem lehet állandóan szolgálatban: ö is meginna egy pohárkával. És akkor ki visz téged vissza éjjel a szállodába, mert hát autóbuszon csak nem engedünk…
Egyszóval rendszeresen szívességet teszek nekik, és két-három napra felforgatom a budai lakás csendjét, rendjét.
Így esett, hogy Cseöregh Lászlónak, a Kulturális Minisztérium Külügyi Osztálya munkatársának a Ferihegyi repülőtéren adtam randevút, mert Ferike hallani sem akart arról, hogy én hivatalos kocsival utazzam a légikikötőbe.
– Különben is a hivatalos kocsi mindig késik! – intézte el.
És hiába védtem Cseöregh Lacit, hiába magyaráztam, hogy ilyen finom lelkület, ennyi tapintat és hivatali korrektség tán nem is lakik emberben, mert Ferike már ki is adta a jelszót:
– Most pedig megfogózunk a pohárban.
És egyszer-kétszer – lehet, hogy többször is – megfogózgattunk, mígnem Ferike új jelszót talált ki:
– Szomorú ismétlés onnan hogy: „Jaj de bajos a szerelmet titkolni…”
És a titoktartásnak a nehézségét mi olyan sikeresen demonstráltuk, hogy éjfélre járt mikor én csomagolni kezdtem.
No ez aztán az undok munka! Fuszéklikat, alsóneműket úgy elhelyezni, hogy a vámellenőrzés alkalmával ne süljön le az ember képéről a bőr. Közben azonban egyéb nehézségek is adódnak. Ugyanis Ferikén erőt vesz ilyenkor a jószívűség, és Pirók minden piperecikkét el akarja küldeni a feleségemnek meg a lányomnak. Egyszer még valami menyasszonyi ládát is fel akart csomagolni, mert azt találtam mondani, hogy szép. Valóságos közelharc folyik ilyenkor közöttünk, amit Pirók, a gyermekorvos nagy megértéssel figyel. Legutóbb, miután sikeresen vertem vissza valami almaszappan-rohamot, Ferike megjelent egy Toldi Miklósra méretezett Pick szalámival.
– De ezt aztán elviszed a gyermekeknek – jelentette ki.
– Na ez az – mondtam én – amit semmiképpen nem viszek el.
– Miért?! – pattant fel – ettem nálad, tudom, hogy nem halsz éhen!
– Nem arról van szó – magyaráztam – de a vámosnak ez az első kérdése: élelmiszert visz? Nos, vedd tudomásul, hogy én utálom az effélét. Én felemelt fejjel akarok állni még a vámos előtt is!
És ezzel, mint aki a vitát lezárta, beszaladtam a másik szobába, hogy a még ott hányódó ruhaneműimet összeszedjem.Nem is volt közöttünk több vita. Néhányszor még megfogóztunk ugyan a pohárban, de a mérce megvolt, mert reggel tiszta fővel s jó hangulatban ébredtünk.
– Életünk tökéletes! – jelentettem ki a reptéren, mikor Cseöregh barátom megnyugtató mosolyát is megpillantottam. Ettől kezdve ő vett át. Fenéktől búcsút vettem, s el is indultunk tüstént a vámhivatal felé.
– Az elvtárs Minisztériumunk vendége volt – világosította fel a vámtisztet Cseöregh, miközben én felszólításra sem várva, szinte tüntetőén felnyitottam a bőröndöm tetejét.
– Értem – felelte a vámtiszt élelmiszert ugye nem tetszik vinni?
– Nem – feleltem határozottan.
A tiszt ekkor, mielőtt tovább lépett volna, oda sem tekintve, csak úgy rutinból belenyúlt bőröndöm szélébe, oda, ahová előző este a levetett ferhérneműimet rejtettem, és hirtelen megállt. Aztán rám tekintett és kiemelt egy világbajnoki méretű szalámi rudat, amin néhány alsónadrág himbálózott.
– De kérem – mondottam megsemmisülten –, én erről nem tudtam.
A vámtiszt akkor elmosolyodott, és azt mondotta:
– Az efféle megesik az emberrel.
Megjelent A Hét XII. évfolyama 5. számában, 1981. január 1-jén.