Lőrinczi László Utazás a Fekete Kolostorhoz című könyve újra felelevenítette bennem két évtizedes Kuncz-gondjaimat. Kuncz-rejtélyt is írhattam volna, ha nem érezném valahol a lelkem mélyén, hogy rejtély csak egy van, s az én vagyok. Én vagyok – önmagam számára. A Freud által is strukturált énem a rejtély, az annak csak vékony rétegét képező tudatom számára. Ezért minden. Az önkínzás is.
Hogy magamhoz közelebb jussak. Babits azt mondja: a világot akarta versbe fogni, de önmagánál tovább nem jutott. Bátorkodom előállni egy saját (saját?) felismeréssel. Nem is juthat.
Az író számára saját énje a világ. Vagy csak bizonyos író számára? Kényelmes kis kérdő mondat, amely alkalomadtán a kis piszkálódóktól is megvéd. Mégis felkiáltóvá egyenesítem a kérdő görbét: csak olyan íróban hiszek, aki önmagát írja-keresi-építi. Nem szeretem az irodalmi globetrottereket, akik úgy járnak át időn, helyzeten, jellemeken, mint a lakásuk egybenyíló szobáin. Nem! Én az önmaga által meghatározott, önnön korlátai között vergődő írókban, alkotókban hiszek. Elmúlt a mindentudók divatja. Ám félbe kell szakítanom a monománia, e monomániás dicséretét, mert érzem, hogy Lőrinczi kérdően néz: hát az ő könyve erre volt jó, egy apropóra? Arra is. A jó könyv mindig apropó arra, hogy monomániánkat tovább gördítsük. A jó könyv térkép, lélekről készített térkép, amelynek alapján saját bányáinkra vonatkozó tanulságok rejlenek. A jó könyv aranyat ígér és megerősít abban az általunk sokszor feladott hitben, hogy sok meddőt kell kihordani, míg megcsillan tenyerünkben az arany. A jó könyv mindig megerősít valamiben. Legtöbbször abban, hogy – állandó ilyen jellegű érzeteid ellenére – mégsem vagy egyedül. Vannak még bányászok. Vannak még aranyásók… Nem! Mégsem. Ez a giccs. (Milyen hajlamos rá az ember!) Ez az önmagunk sajnálatában való feloldódás. De talán így: vannak még meddővel küszködő aranyásók, s ha valaki ember minőségében a természet uralását tűzte ki célul, nyugodtan elvárhatja magától, hogy bár önmaga felett, érzései és csüggedései felett legyen úr.
Mert az önmagunkba vetett – és önisme reten alapuló – hit az igazi arany. És Lőrinczi miben erősített meg? Még nem tudom. Egyelőre azt érzem, hogy jó társaságban vagyok. Hogy itt a kisüstön emberi józanságot párolnak.
De mit is mondott e – képzelt és a könyvén keresztül valóságos – társalgás során Lőrinczi? Ja igen! Hogy oldjuk meg a Kuncz-kérdést. És feltárt nekem egy másik valóságot: a tényekét. Azért azt, mert ő tudja, hogy az irodalom is valóság, csak másképpen az. Nem az előbbitől függetlenül, de emberibben az. Ehhez a valósághoz már több köze van az embernek, mint az előbbihez. Alakítóbb köze van. Itt éli ki – itt kompenzálja! – azt a szörnyű csalódását, hogy nincs jóisten. Pedig be nagy szüksége volna rá. Hát ha nincs, felcsap ő istennek. Világot csinál. Ha nem is
hat nap alatt. Világot a saját képére és hasonlatosságára. Világot, amiben végre megpillanthatja önmagát! Ez az élet nagy pillanata. A legnagyobb, a legeslegnagyobb! Az alkotás az ember önmegvalósulása. Persze nemcsak az irodalmi alkotás. De mi itt vagyunk bányászok. Itt kérgesedik a lelkünk s a tenyerünk. Tehát mondom, jön Lőrinczi s azt mondja: itt az ősvalóság, az élet. A te általad ismert Kuncz-valóság birtokában gondolkozz el rajta. És én azt mondom neki: álljunk meg, doktor úr, álljunk meg egy pillanatra, mert nekem problémáim vannak. Én ezt a Kuncz-könyvet évekkel ezelőtt valahol abbahagytam. Nem tudtam – mi tagadás – végigolvasni. Az előszóba fulladtam bele? Nem tudom. Abbamaradt.
A Felleg a város felett-et elolvastam. Derekasan el is felejtettem. Ez abbamaradt. Békésen megfértem azzal az információval, hogy nagy könyv. A Mont Blanc is nagy, mégis eleve lemondtam róla. És most megmásztam ezt a Hargitát, és életre szóló emlékkel jöttem vissza. Kézenfekvő: fel kell nőni a nagy művekhez. Vallottam én ezt már be többször. Igaz is, nagy általánosságban. Ezúttal érzem, hogy magyarázatnak ez sztereotípia, pászpártu. Sejtek is valamit, de nem mondom ki. Meg kell ezt vitatnom önnel, Lőrinczi László. Mert hogy is van ez, hogy is van ez? Hiszen én tulajdonképpen csak egyet nem értek: mitől a könyv e döbbenetes hatása. Mitől?! Hiszen borzalomügyben Auschwitzhoz képest az első világháborús francia internáló tábor egy dilettáns munka. És mégis? Auschwitz után, a második világháború sok tízmilliónyi halottja után még tudok megdöbbenni?
Persze a dolog kézenfekvő: a könyv világát alkotó isten tehetségesebb a fizikai világot alkotó istennél. Bizonyos vonatkozásban. Nem a borzalom produkálásában. Nem. Abban a valóságisten verhetetlen. Abban tehetségesebb az író isten, hogy az ő világa emberre méretezettebb. Az emberből indul ki és oda tér vissza. A természeti világban sötét van, a lelki világ annyi, amit ebből meg tud világítani. Nekem az író rokonom, otthon vagyok nála. A természetben futó vendég vagyok. És milyen pimaszul sietnek itt az idegenvezetők!
Roppant okos vagyok most a fejtegetésben, csak épp az a hiba, hogy Kuncz nem akar beállni a sorba. Merthogy ő a háborúban sem viselt mundért. És világéletében megrögzött civil volt. Mert tudok én valamit az irodalom és a megtörtént valóság viszonyáról, de úgy tűnik, Kuncz nem egy minden vonatkozásában tipikus eset. Mert Lőrinczi filológust megszégyenítő és önmagát riporterré avató gonddal és hozzáértéssel kimutatja: hol, miben tér el a regény valósága a megtörtént és immár történelmi valóságtól. De ezzel egyben azt is jelzi, hogy a két valóság miben egyezik. Azt bizonyítja be, hogy a két valóság kilenctizede riportszerűen azonos és csak mintegy egytizednyi része fikció. Tehát külső és belső, valóságos és alkotott világ szinte, szinte azonos. Leszámítva persze a valóságos összehasonlítatlan gazdagságát. De ha a kettő ily közel áll, a kérdés ismét felmerül: a második világháború borzalom-mesterművei után Noirmoutier mitől döbbenet?
Lőrinczi azt mondja, hogy Kunczot, a középszerű irodalomtanárt az élmény lángésszé avatta. Lehet. De ettől az én gondom gond marad. Mert ha az, lángész, miben áll a lángeszűsége? Mitől lángész – még leírni is alig merem, olyan nagy szó! – az, aki – mondjuk ki végre – „az életet másolja”. És az élettől való eltérései jelzik, hogy rendkívül bátortalan.
Ez az író abszolút nem ura a formába öntés mesterségének. Az elvonatkoztatásnak és új valósággá alakításnak. Ez a természet adta elemekből épít házat, téglát égetni nem tud. Ez – hogy úgy mondjam – egy kezdő zseni. Mert, hogy valahol mégis csak az, nem tagadom. De hol és mitől?!
Leírja az életet egy az egyhez, hogy aztán Lőrinczi kimutassa: a montekrisztói szökési kísérlet a várbörtön földalatti folyosóin már azért sem történhetett meg, mert nincs is föld alatti folyosó. Persze én ezen a ponton értem Kunczot. Nemcsak az a kaland, ami a fizikai világban zajlik, hanem az is, ami bennünk. Ó, hányszor nyertem én mesés összegeket ruletten Monte Carlóban. Itthon, álmatlan éjszakákon. Nyilvánvaló az is, hogy miért nem inkább veszítettem. Mert ahhoz kellett volna mesés vagyonnak széfemben feküdnie, de széfem sincs. Méliusz odáig megy, hogy bevallja: azért vetemedik lelki kalandozásra, azért ír, mert nincs elég ereje a világban kiélni kalandos természetét. Öngúnyos megjegyzés, de roppant lényeges. Hogy a szökésre, lázadásra képtelen Kuncz pont ezt „hazudja”, ez roppant fontos és emberi. Mert – van föld alatti folyosó vagy nincs – Kuncz lázadt, szökött. Ott van a könyvben. Lőrinczi azt mondja, hogy betegsége alatti lázálom vetült itt ki. Lehet. Mert feltört egy tudat alá szorított tartalom. Kuncz igenis bátor volt, mert író bátorsága a könyv, amely megmutatja igazi lényét. Hogy mondta Méliusz? Az igazi kalandhoz mi túl érzékenyek vagyunk.
Folytassam? Leplezzem le ezt az író Csontváryt? A festő ugyanis meg akarván örökíteni a hortobágyi pusztát, egy fényképészhez fordult tanácsért: mik a jellemző vonásai a Hortobágynak. Mert fogalma sem volt róla. Láthatta, de nem ismerte.
Kuncz nem kérdezi meg senkitől, hogy kell regényt írni, pedig nem tudja. Esküszöm, hogy nem tudja. Talán nem is regény, amit ír. Ő maga feljegyzéseknek nevezi. Mi már regénynek. Talán azért, mert nincs más skatulyánk. Talán, mert a riportba fikciós elemeket vegyít. De az is lehet, hogy azért, mert a riportnak nincs a szemünkben még elég becsülete.
Persze én itt színészként beleéltem magam egy monológba. Nem a véleményemet mondtam. A kételyeimet fogalmaztam itt meg. A véleményem pedig az, hogy áttételesen vagy direkt módon művével minden író javító vizsgára jelentkezik. Ambíció dolga, hogy isteni vagy emberi minősítést akar nyerni. Új világot teremt vagy csak nyakon akarja csípni a nyomtalanul elmúlni hajlamos pillanatot. Kuncz – bár istenné avattam – emberként viselkedik. Talán, mert a sziklák, melyből emlékművet akarna csinálni, oly nagyok, hogy meghaladják erejét. Talán mert nincsenek hozzá eszközei. Ezért csak itt-ott alakít a természeten. Különben hagyja beszélni. Hagyja: leplezze le ő saját magát.
És azt hiszem, ebben áll e kezdő zseni emberi-írói nagysága. Mert – tévedés ne essék – ez a mű nem a háború könyve. Még csak nem is a sovinizmus leleplezéséé. Nem, bár lényegében erről szól.
Ezért írták. Ez a könyv a szeretetre való mindenkori és halhatatlan vágyódás könyve. Ez a könyv a paradicsomból való kizsuppolás megrázó fájdalma. Ez a könyv évezredekkel ezelőtt is aktuális volt, s megírása fohász: ne legyen az többé. Ne azonosuljon az ember a romboló természettel. Ne veszítse el semmi körülmények között az életben elképzelhető legnagyobb aranyrögöt: az emberségét.
Lőrinczi kolléga! Köszönöm, hogy segített Kunczot önmagammá asszimilálnom.
Persze belátom: ön főleg a határkérdéseket vizsgálta ki a két valóság között. És nagyszerű munkát végzett. Én végig a főszereplőről írtam. A főszereplőről! Hogy ki a főszereplő? Ön betéve tudja a Fekete kolostort, emlékeztetni akarom még egy jelenetre. Arra, amikor a szerencsétlen Tutsek hírét veszi, hogy otthon a gyereke meghalt. Felesége azt is megírja, hogy nincs miből eltemetnie, amibe ő, nyomorult, beleőrül. Fogolytársai, hogy az őrületből kiemeljék – hisz a gyerek akkor már egy hónapja halott –, pénzt adnak össze, s mutatják is neki, hogy íme, ezt mind elküldik a feleségének temetésre. És ekkor az őrület sötétjében felgyűlt egy kis fény, s Tutsek azt kérdezte: Ki adta? – Mi mindnyájan, felelték a fogolytársak. És Tutsek ekkor halkan kimondta a könyv zsenialitását: a fekete barát…
Az emberség, amely így objektiválódott egy megzavarodott agyban. A Fekete kolostorban a szörnyűség és embertelenség viharában végig ott volt ez a Fekete Barát. A közösség. A közösségi szellem. A humánum. Kuncz legszebb irodalmi főhőse.
És ott van az ön könyvében is, Lőrinczi László. Henri Martinnak hívják és Noirmoutier szigetén lakik. Aki Kunczot végül megérti és szereti és önnel együtt kutatja. Számomra a foglyokkal való barátkozás áldozatává lett Guillaume őrmester után ő a francia nép. És nem a Kunczot keserítő, basáskodó, gyűlölködő többiek.
Henri Martin által Franciaország utólag és szeretettel magához ölelte hű barátját, Kuncz Aladárt. Engedje meg, hogy ezért a magam bányászi minőségében én önnek szorítsam meg a kezét.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 12. számában, 1975. március 21-én.