– A hatvanadik születésnap az ember életében – feltételezem – fontos állomás. Mégis arra kérem, előbb a megtett útról beszéljen.
– Az ember megszületvén felül az idő robogó vonatára. Tudja, honnan indul, nem tudja, hova érkezik.
– A vonat nekem fáj. Önnek hitem szerint az efféle hasonlatokban postakocsira kell ülnie. Lehetőleg vörösre.
– Krúdy miatt! A szerelmem miatt. Nagy igazság. Marad a postakocsi.
– Nos, hát kedves Rezeda úr, vagy még inkább Szindbád, szóljon a kocsisnak, hogy indulhatunk.
– Olyan korban születtem – 1914 márciusában – és olyan városban – Kolozsváron –, amelyen keresztül-kasul átjártak Európa különböző irányú szelei. Bár én Bécsben nevelkedtem, de ide tértem vissza 1919-ben. Itt végeztem iskoláimat. Itt tettem szert barátokra. Itt értek az első művészi élmények.
– Álljon meg a pocstakocsi. Nem mondtuk meg az olvasónak, hogy ez a beszélgetés magyarul folyik…
– De kolléga úr, hiszen én a Befejezetlen emlékiratok című könyvemet magyarul írtam. Ebből Önök részleteket hoztak, írtak róla, tehát, gondolom, az aggodalom felesleges.
– Igaz. És cikkei is gyakran jelennek meg nálunk. Nem is az aggodalom szólalt meg bennem, hanem mondjuk az öröm, hogy nyelvünknek ilyen kitartó barátja van. Hajtasson tehát olyan tájakra, ahol ez a barátság megfogant.
– Az imént ott jártunk: a háború utáni Kolozsváron. Ahol én a nyelvüket felfedeztem, s ahol kialakult bennem az a vágy, hogy minél jobban el is sajátítsam. Első színházi élményem – például – egy operett volt a magyar színházban… De egy Szindbád sokfelé jár. Például nagyanyja padlásán, ahol különböző csodákat fedez fel. Mondjuk a Deutsche llustrierte Zeitungot, a l’Illustration Française-t, az lllustrazione Italianát, no és a Tolnai Világlapját. Ezeket kezdtem böngészni s ezek vezettek ki a nagyvilágba. Párizsban sétáltam, Berlinben, Bécsben, és erősen elhatároztam, hogy ezeket a nyelveket megtanulom, majd pedig de visu is megismerem a helyeket. Ezek vezettek arra, hogy elég korán felismerjem, a sok nyelven beszélő emberek egy emberiség. És ez vezetett arra is, hogy otthon érezzem magamat a több nyelvet beszélő Kolozsváron, ahol volt Román Nemzeti Színház, és volt magyar Thália is. És az út a két intézmény között de facto is rövid volt.
– Látott valami feladatszerűséget a többnyelvűségben?
– Feltétlenül. Az is hozzásegített, hogy bizonyos zenei érzékenységgel születtem, és megkapott a magyar nyelv üteme, zenéje. Korán bekerültem abba a szerény, de mégis roppant gazdag irodalmi-művészeti életbe, amely az akkori Kolozsváron bimbózott.
– Kik voltak a legközelebbi barátai abban az időben?
– A már citált könyvemben elmondottam, de igaza van, mert a batár megy tovább, s hosszú úton létforma az emlékezés… Sok nagy ember volt barátom és tisztelt meg a rokonszenvével. Dsida Jenő elég közeli barátom volt. Mátrai bácsi – az öreg újságíró – gyakran javította magyar kiejtésemet. Krenner Miklós – az ismert Spectator – bejárt az Ellenzék könyvüzletébe, sokszor érdeklődött, hogyan fejlődik irodalmi érdeklődésem és magyar nyelvismeretem. Szentimrei Jenőt szintén nagyon szerettem. Volt egy kedves barátom, nagyon sokat tanultam tőle, Végh Jóska, az újságíró. És végül egy ember, akivel sokat kollaboráltam, hiszen ő vitt be korrepetitornak, házi zeneszerzőnek és karmesternek a színházba – Kádár Imre. Őt nagyon érdekelték a román népballadák, kitűnő fordításokat is adott közre magyarul. Gyakran kérte segítségemet bizonyos szavak, főleg erdélyi tájszavak értelmét illetőleg… Azon kívül az Ellenzék könyvosztálya – ahol én mindenes voltam, és ahol az „auszlág” lepárlásától a könyvek bekocsikázásáig az állomásról mindent én végeztem – valóságos egyeteme volt magyar nyelvirodalmi és történelmi ismereteimnek.
– A román kollégák közül kivel volt közelebbi barátságban?
– Ion Chinezuval, aki a Barițiu gimnáziumban román nyelv- és irodalomtanárom volt.
– Aki elsőnek írta meg a romániai magyar irodalom történetét – románul.
– Ő az. És aki műfordító is. Aztán ott volt Teodor Mureșanu, a tordai Pagini literare szerkesztője. Adyt ők fordították a leghamarább és szerintem a legszebben; Mureșanu, az aradi Costa Carei, a váradi George A. Petre. Mi, Mureșanu, George Al. Petre, Costa Carei, Virgil Dalea, Aurel Buteanu gyakran találkoztunk, törzsasztalunk is volt a New York kávéházban. Itt találkoztunk nemegyszer a budapesti Athenaeum kiadó igazgatójával, Lantos Kálmánnal. Innen indult az a kevés román fordítás a magyar irodalomból, amely abban a korban megjelent nálunk.
– Az akkori magyar íróknak sokat jelentett az Önök testvéri közeledése. Mit gondol, mit kaptak a magyar írók önöktől, román értelmiségiektől?
– Egy olyan világba nyitottunk számukra bekukkantást, amelyet nem ismertek, hiszen általunk ismerkedtek meg Lucian Blagával, Tudor Arghezivel, Sadoveanuval, Al. O. Theodoreanuval.
Hány magyar író kért meg minket annak idején, hogy csináljunk nyersfordítást valamelyik műről a kávéházi asztalnál, magyarázzuk meg a szavak, a dolgok értelmét, hiszen közülük sokan egyáltalán nem tudtak románul… Különben a bukaresti román írók, köztük Emanuel Bucuța, Victor Ion Popa elég gyakran jöttek Kolozsvárra, és általunk ismerkedtek meg a magyar közélettel. Gyakran voltunk a marosvécsi írótalálkozón együtt, ahol ezt a barátkozást szeretettel, őszintén szorgalmaztuk.
– Ön sokrétű ember. Zeneszerző, muzikológus, publicista, aktív újságíró volt sok évig, rádiószerkesztő, tévéigazgató, koncertiroda-igazgató, előadó, író, műfordító… Honnan munkásságának ez a sokrétűsége?
– Ez talán onnan van, hogy mindig eszményképem volt a reneszánsz ember, akinek a házából rengeteg ablak nyílt valamennyi égtáj felé. És úgy éreztem, hogy a mai korban, amikor annyira szigorúvá válik a szakszerűség, a specializálódás, kell maradjanak olyanok is, akik nagyobb szférát tudnak átfogni érdeklődéssel, kíváncsisággal, szenzibilitással. Ez, sajnos, csak úgy lehetséges hogy az ember mégis a jelenségek, a problémák felületén lebeg. De vállalom, mert bennem gazdagította az emberekhez való közeledés vágyát – el egészen a szolidaritásig, az ügyükkel való azonosulásig.
– Legfőbb érdeklődési köre a zene?
– Igen. És lehet azért, mert a zene nemzetközi nyelv. Ezért is írtam legtöbbet zenéről. Az utolsó huszonöt évben körülbelül húsz zenei tárgyú könyvem jelent meg. Sok zenei tárgyú könyvet fordítottam franciából, németből, angolból, közben próbáltam hasznosítani magyar nyelvtudásomat is, és romániai magyar és magyarországi íróktól is fordítottam. Lefordítottam Szegő Júlia Bartók-könyvét, Karácsony Benő Pjotruskáját, Szenczei Korom és koronáját, Ligeti Ernő Kék barlangját, Krúdy Ál-Petőfijét és most fordítom Füst Milántól a Feleségem történetét.
– A zenének köszönheti azt is, hogy számos nemzetközi megnyilvánulásra hívják meg. Hogyan látják a mai román kultúrát külföldön?
– Sok évtizede vagyok kíváncsi arra a visszhangra, amit a mi kultúránk, a mi alkotásaink ébresztenek külföldön. Miközben a két világháború között a külföldnek egzotikum voltunk, majdnem etnográfiai kuriózum, ma már mintegy szerves európai jelenségként ítélnek meg. És sokszor bizony nagy meglepetés számukra az, hogy ez a kultúra, amelynek megvan a saját hangja, íze és mondanivalója, mennyire néma volt talán évszázadokon keresztül a Nyugat és általában a világ számára. Hisz ma zenétől irodalomig meglepetéseket tartogatunk a külföldi közönség és műértők számára.
– Említsen néhány példát.
– Pár évvel ezelőtt egy amsterdami muzikológiai kongresszuson a legnagyobb elismeréssel és meglepetéssel beszéltek Ioan D. Petrescu bizantinológusról, aki ma is világszerte a legnagyobb szakembernek számít. Két évvel ezelőtt halt meg – ő volt az egyetlen, aki ismerte a bizánci zenét, óriási jelentőségű munkát adott róla ki. Olyan zenei zsűriknek voltam a tagja Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban, Bulgáriában, ahol a fiatal román előadóművészek és alkotók a legnagyobb elismerésben részesültek. A grazi Styria kiadó, akárcsak a svéd és a finn kiadók a legnagyobb elismeréssel adóztak Zaharia Stancu könyveinek. Mindenütt az új hangot és eredetiségünket dicsérték. Új szín és siker a román és romániai nemzetiségi folklór is.
– Mi az a rozetta a gomblyukában?
– A Finn Oroszlánrend parancsnoki jelvénye.
– Milyen alkalomból kapta?
– Én a Finn Oroszlánrend tiszti keresztjének a tulajdonosa voltam már a világháború előtt, mivel finn írók kisebb elbeszéléseit és Mika Waltari regényét fordítottam románra. Finnországot közelebbről megismertem, rövid diplomáciai szolgálatot is teljesítettem ott. Így volt alkalmam megismerni, összebarátkozni írókkal, képzőművészekkel, zenészekkel, köztük a legnagyobbal, Jean Sibeliusszal. A kitüntetés parancsnoki fokozatát abból az alkalomból kaptam, hogy a Sibelius-centenáriumra egy háromszázoldalas monográfiát írtam és publikáltam románul a bukaresti Zeneműkiadónál. Számos rádió- és tévéelőadást tartottam. A fővárosban, Kolozsváron, Nagybányán és Nagyváradon Sibelius-kiállításokat rendeztem a saját gyűjteményemből.
– Szindbád kolléga, szóljon ki a kocsisnak: álljon meg a fedeles batár egy percre ezen az állomáson, amit a beszélgetés elején hatvanadik születésnapnak neveztünk. Milyennek látja?
– Az idő fut, tehát nem ácsorgunk sokat. Úgy érzem, még nagy út áll előttem. Természetesen a munkámra gondolok, hiszen olyan sok és annyi szép feladat vár rám mind a zene, a muzikológia terén, mind a magyar irodalomból való fordítások területén. Hiszen Krúdy Gyulát, Móra Ferencet, Móricz Zsigmondot és a kedves, hozzám oly közel álló Mikszáth Kálmánt is tolmácsolni szeretném még a román olvasóknak. Készítek országunk magyar íróiról, valamint a magyarországi írókról is egy irodalmi kistükröt. Épp a napokban kaptam a Magyar Írók Szövetségétől meghívást Pestre, ahol alkalmam lesz közelebbi ismeretséget és barátságot kötni a mai fiatal írókkal.
– A sietségének örvendek, úgy érzem, érettem is siet. És a nehéz borokat, amelyeket születésnapján fogyasztanánk, pótolja baráti kézszorítás: Jó egészséget. További szerencsés utat.
Megjelent A Hét V. évfolyama 17. számában, 1974. április 26-án.
A szerkesztő megjegyzése
Egyszer találkozhattunk a legendás George Sbârceával A Hét szerkesztőségében, a világfival, aki csakugyan tökéletesen beszélt (és írt) magyarul, pedig még nem is járt magyar iskolába, mint Groza Péter; de – akkor még azt sem tudtuk róla, nem-kolozsváriak – első felesége magyar volt, Bodó Anna, akitől két leánya – Krisztina és Teréz – született, és a románon meg a magyaron kívül öt nyelven beszélt kitűnően (német, angol, francia, olasz, svéd).
Továbbá, röviden – forrásunk a Wikipédia – a következőket sem tudtuk róla: Zongorista is volt. A harmincas évek végén a bukaresti Alhambra Színház zeneszerzője lett. Maria Tănase világhírű román énekesnő, valamint Gică Petrescu énekes és zeneszerző legszorosabb baráti köréhez tartozott. A dalai láma meghívására két évet töltött Tibetben, ahol az ő szellemi tanítványaként a jógát, az asztrológiát s a tenyérjóslást tanulmányozta. Személyes kapcsolatban volt a 20. század néhány kiemelkedő írójával és művészével, úgy mint: Romain Rolland, Luigi Pirandello, George Enescu. 1940 és 1946 között magas rangú román diplomáciai megbízatásai voltak. 1942-ben Benito Mussolinivel és Adolf Hitlerrel készített emlékezetes interjút, amelyek bejárták a világsajtót. Rendkívüli meghívottként a Harmadik Birodalom vezérkarával több ízben (1942, 1943) találkozott. 1940-ben Románia finnországi nagyköveteként Helsinkiben tiltakozott Bukovina és Besszarábia Szovjetunióhoz való csatolása ellen. Tehát diplomata is volt.
Legszélesebb körben azonban minden bizonnyal zeneszerzőként ismerték. Ő volt a híres Claude Romano!
A száztíz éve – 2014. március 23-án – született rendkívül rokonszenves, sokoldalú alkotó három ismert dalával emlékezzünk arra a szép időre, Erdély két világháború közötti fővárosára.
Dalszöveg: Imrédy Géza
Ionel, Ionelule … (Yonel), 1937. A dal kottáját és szövegét az Eddie Barclay zenei könyvkiadó jelentette meg Buenos Aires-ben, Münchenben és Párizsban. A későbbiekben a dalt az Egyesült Államokban rádiós és televíziós reklámok használták föl. A felvételen előadja: Gheorghe Dinica színművész.
