A moziban, ahol az Incidenst vetítik, jó egy évvel ezelőtt a Szicíliaiak klánja című kalandfilmet láttam. Sose felejtem el, mert amikor a főszereplő Alain Delon rablói minőségben győzött, a nézőtér nyíltszíni tapsban tört ki. Fiatalok, ízlésileg meglehetősen igénytelen gyerekemberek játszották azon a délutánon a közönség szerepét. Ezzel mentem őket. Ugyanis nem magát a rablást ünnepelték Alain Delon valóban ötletes testcseleiben, hanem – az erkölcsi vonatkozásoktól mentes emberi ügyességet. Pont úgy imponált nekik, mint a szokvány cowboy-hős már-már köznapi haditette, aki egy dugig tömött kocsmát rámol ki nemes eleganciával.
Nos, itt van ezeknek a hallatlan sok nullával megszorzott hősöknek az ő nagy erejük. Hogy kitűnő alanyok a kompenzációra. Nem volnék őszinte, ha eltagadnám, hogy igazságtalanságot látván nemegyszer irigylem el döbbenetesen univerzális pofonjaikat. Mert az ember gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor úgy érzi, hős kénytelen lenni ahhoz, hogy egyáltalán ember maradhasson.
És íme megérkeztem az Incidenshez, amely reális kényszerhelyzetbe állítja a mázsás pofonokat irigylő köznapi, nem pofozkodó, bokszmenedzser szempontból megítélve gyenge embert. Tehát magukat a kompenzáló utcagyerekeket is. Csak épp a hazugság lehetőségétől fosztja meg őket. Épp hogy átélésre kényszeríti őket. A megaláztatást kell átélniük, ami gyengeségük miatt jut osztályrészükül, nem pedig a cobwoy-szupermanok hazug diadalát. És az én közönségem, amely furcsa módon ezúttal is ugyanaz, viszolyog, sőt kifele jövet hangosan méltatlankodik: ezért érdemes moziba jönni?
De hadd mondom el, mit láttam az Incidensben. Szinte azt mondhatnám, hogy – a szónak amolyan szuperprodukciós értelmében – a film nem is filmszerű, hiszen szinte végig egy metró egyetlen kocsijában játszódik. Kicsi és kicsinyes, meggyötört és kitörni akaró, vágyakozó és cselekedni képtelen emberek közé csöppen be két – nem tudom, minek vegyem, mondjuk – huligán. Italosak és gátlástalanságukban bármikor ölni tudók. Terrorizálják az utasokat, megalázzák és megfélemlítik őket. És senki nem mer nekik bár ellent is mondani, óriási az ő hátrányuk: nem lennének képesek ölni, míg a két ifjú kezében és főleg viselkedésében ott a kés.
Mondjam el azt, hogy a másfél órás tortúra után a leggyengébb, egy gipszbe tett karú kiskatona veszi fel ellenük a küzdelmet ? Mit mondottam el ezzel? Lényegében mesesémát. A film nagy erénye a művészi meggyőzésnek a bravúrja. A néző a film végén hálát ad magában a sorsnak, hogy nem volt ott a vagonban, mert most vagy összeszurkáltan, vagy emberi önbecsülésétől egy életre megfosztottan szállna ki a metróból.
Jó, de akkor hogy állunk a kalandfilmek nézőt vitézzé ütő happy endjeivel?
Én nem félek attól, hogy a fiatalok a kalandfilmek után azonnal betörnek az első útjukba eső bankba. Ha bankrabló jön ki a moziból, akkor előzőleg be kellett oda fizetnie. Egyszóval nem az ilyen fajta romlás-ártalom izgat, nem annak veszélyét látom, hogy a mozizó fiatal elutasítja majd a törvényt. Sokkal inkább tartok attól, hogy az igazi művészet iránt válik immunissá. Hogy alacsonyra állítódik az ingerküszöb. Hogy nem minden körülmények közötti emberséget keres a moziban, hanem azt, hogyan lehet minden körülményeken kifogni. Mint ahogy visszavonhatatlanul sem a katarzisért jár oda, hanem ellenkezőleg, hogy a katarzisokat megspórolja.
De félek, nem félek – a tény tény marad: ez a biztos útja annak, amikor a film önmaga fejéről tépi le a művészet koszorúját. Mondom: a „Szicíliaiak”-ra meg egyebekre gondolok, amelyek arra építenek, amiben az ember a legesendőbb: a gyengeségeire. És erő helyett olcsó pótcselekvésekkel fizetik ki. Szemben az Incidens-fajtákkal, amelyek az ember méltóságára apellálnak.
Sosem jártam New Yorkban. Olvastam s hallottam a csodás gazdagságú világvárosról, az amerikai életforma elidegenítő hatásáról. Arról, hogy a nagy lehetőségek világában milyen szervesen és törvényszerűen sok a lelki nyomorék.
Ott voltak velem a moziban emberek és vallottak. Együtt töltöttem velük másfél órát. Filmben szokatlanul történetiségükben ábrázolt jellem, s titok valamennyi. A házi mulatságról távozó házaspár, például. A tanárférj, aki nem tudott meggazdagodni. Ez az első adat. A második a kissé erőszakos eszközökkel szexis feleség, aki megőrül a gondolattól, hogy másnak jól megy. Hogy a lehetőségek Amerikájában élnek s nem gazdagok. Ezért gyűlöli a férjét, a világot, s azonosul végül a huligánokkal, mert azok legalább – úgymond – férfiak. És ott a többi is, pár vonással. A gyereket cipelő családapa megrázó kicsinyessége, az egyenruhás katonák meglepő riadtsága, a néger férfi tehetetlen bosszúszomja, az elesett, a részeg kitakart nyomora. Mind, mind ott van a filmen, de ez csak háttér, életanyag és helyzetmagyarázat. A dráma lényege az, hogy ebben az univerzális veszélyhelyzetben az ember nem tud emberré lenni, az emberek nem tudnak közösséggé lenni.
Pedig az alkotók nem akartak itt – úgymond – közállapotokat leleplezni. Az embert ábrázolták időbeli, térbeli és jellembeli meghatározottságában. A konkrétat és az általánost. Úgy szóltak hozzám, hogy Amerikához beszéltek. Amerikához, kegyetlenül őszintén.
Nincs is ennél emberibb kortársi-művészi feladat. És elégtétel sincs ennél nemesebb.
Megjelent A Hét III. évfolyama 13. számában, 1972. március 31-én.