Barabás Istvántól, amiért a múlt heti számunkban talán túl kategorikusan utasítottam rendre. Nem vettem tekintetbe, hogy írásom kissé excitált állapotban találta, hisz az Utunk épp frissiben bizonyította be: írni tudása körül vannak még hiányosságok. Ekkor jött az én észrevételem, hogy olvasni tudása körül is. És ettől nyilván ideges lett.
Csak ennek tudható be újabb lapszemléjének nyegle hangja. Válaszom erre a következő: belátom, alul maradtam. Rosszhiszeműségben, félreértelmezésben nem tudom lepipálni. Talán nem is akarom. Hiszen én a Beke György riportkötetéről írva pusztán azt szerettem volna, ha az írók több riportot írnának. És nem szerettem, amikor Barabás, mert nem értette meg, vagy nem akarta megérteni a cikkemet, csonkított idézetekkel pont az ellenkezőjére fordította a szándékomat.
Pedig válaszában Barabás megdicsér, mondván, hogy cikkem a „hajdani riporter humorérzékéről tanúskodik“. Úgy látszik, még sincs elég humorérzékem. De huszonöt év újságírói tapasztalata megtanított valamire: az olyan vitákon, ahol az győz, aki nagyobb sértéseket vág a másik fejéhez, nem kell feltétlenül a nyertesek közé tartozni.
Ellenfelem vegye tehát úgy, hogy győzelme jeléül felemeltem az öklét. Legalábbis én ezt a nemtelenségében megalázó vitát befejeztem.
Huszár Sándor: Elnézést kérek
Barabás Istvántól, amiért a múlt heti számunkban talán túl kategorikusan utasítottam rendre. Nem vettem tekintetbe, hogy írásom kissé excitált állapotban találta, hisz az Utunk épp frissiben bizonyította be: írni tudása körül vannak még hiányosságok. Ekkor jött az én észrevételem, hogy olvasni tudása körül is. És ettől nyilván ideges lett.
Csak ennek tudható be újabb lapszemléjének nyegle hangja. Válaszom erre a következő: belátom, alul maradtam. Rosszhiszeműségben, félreértelmezésben nem tudom lepipálni. Talán nem is akarom. Hiszen én a Beke György riportkötetéről írva pusztán azt szerettem volna, ha az írók több riportot írnának. És nem szerettem, amikor Barabás, mert nem értette meg, vagy nem akarta megérteni a cikkemet, csonkított idézetekkel pont az ellenkezőjére fordította a szándékomat.
Pedig válaszában Barabás megdicsér, mondván, hogy cikkem a „hajdani riporter humorérzékéről tanúskodik“. Úgy látszik, még sincs elég humorérzékem. De huszonöt év újságírói tapasztalata megtanított valamire: az olyan vitákon, ahol az győz, aki nagyobb sértéseket vág a másik fejéhez, nem kell feltétlenül a nyertesek közé tartozni.
Ellenfelem vegye tehát úgy, hogy győzelme jeléül felemeltem az öklét. Legalábbis én ezt a nemtelenségében megalázó vitát befejeztem. De Barabás, ha van ideje, gondolkozzon el azon, hogy intervencióival miben vitte előre az általam gyarló módon, de mégis becsületes szándékkal elővezetett problémát, a riportírás ügyét. Mert én feltételezem, hogy ez kellett legyen a célja. Vagy mégsem?
Megjelent A Hét 3. évfolyama 36. számában, 1972. szeptember 8-án.
Megjelent A Hét 3. évfolyama 36. számában, 1972. szeptember 8-án.