Egyszer engem is feljelentettek – mondja egy iskolaigazgató Apáthy Gézának. Rosszul fejezem ki magam: sokan mondják el ebbéli panaszaikat a Brassói Lapok riporterének, tanügyi emberek, akiket névvel vagy névtelenül feljelentettek, napjukat, hetüket megkeserítette az akarnok vádaskodás.
Mert erről van szó. A riport életanyaga is ebben erősít meg.
A hamis vádakkal feljelentők az erkölcs nevében erkölcstelenek. Ezért veszélyesek. Mert nem azt mondják: kérem, én különb ember vagyok, mint X, engem nevezzenek ki igazgatónak. Azt se mondják: Y azzal vádol, hogy nem ismerem a helyesírást, tessék engem levizsgáztatni.
Nem. Ez túl egyszerű volna. Emberségében egyszerű és magától értetődő. Az emberséges emberek, a többség így jár el – ha szélsőséges helyzetbe kerül, s ha van elég ambíciója meg bátorsága. Ha nincs, hallgat.
A feljelentő sem az a kimondott bátor, ellenkezőleg: kimondottan gyáva. Ezért alkalmazza a hátulról mellbedöfés mindig hatásos módszereit. Hatásos? Mindig? Ezek az emberek nem mindig túl igényesek. Megelégszenek azzal is, ha megalázzák azt, akit gyűlölnek, és van-e megalázóbb, mint a gyanú? Mint az, hogy egy becsületes embert magyarázkodásra kényszerítenek. Amikor azt kell megmagyaráznia, amit nem tett. és ezzel a rágalmazó már el is érte a célját.
Mondom, nem túl igényes. Ő csak azt akarja, hogy ellenfele meggondolkozzon, elveszítse a bátorságát, hajlamos legyen kompromisszumokra. Csak ezt.
Na és azt is mondtam és vissza kérdeztem, hogy az efféle mindig hatásos-e. Ez tőlünk is függ. Emberséges tisztségviselőktől, emberségre figyelő, embertelenség ellen tollat emelő írástudóktól. Apáthy Géza – nem megformálásában, de életanyagában és erkölcsi bátorság dolgában – kitűnő riportja ezt a célt szolgálta.
Megjelent A Hét III. évfolyama 6. számában, 1972. február 11-én.
