Mert A Hét hasábjain hetek óta folyó színházi vitát eredményesnek nevezni csak egy feltétellel lehetne: ha a mércét alacsonyra állítva feladatainkat formálisaknak fognánk fel, s e hamisan önvédelmi gesztussal egyben színházainkat is mélyen lebecsülnénk.
Induljunk tehát ki abból a mértani tételből, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes, és valljuk be, hogy – az elhangzott okos és lényeges megnyilatkozások ellenére – a vita sterilnek bizonyult. Elsősorban mert nem is volt vita, leginkább talán modern színházi kísérlethez hasonlítható, amelyben a dialógust egymás mellé helyezett monológok helyettesítették. Legfőképpen talán azért – ismét csak színpadi analógiára hivatkozva –, mert nem csaptak össze az ellenkező vélemények. Nem szólalt meg benne – például – egyetlen igazgató sem, és kevés rendezőnk közül is csak kevés ragadta meg a kínálkozó alkalmat.
Mert itt nem valamiféle kötelezettségről van szó, aminek egyesek nem tettek eleget, hanem lehetőségről. Arról, hogy lapok – előttünk sok más lap megtette – felkínálják hasábjaikat a színházak szakembereinek, hogy egy-egy nehezebb szakaszban, ellentétes vélemények feltorlódása esetén, elvi és gyakorlati kérdéseiket a nyilvánosság előtt tisztázzák. A rendszeres véleménymondás mellett ez a legtöbb, amit sajtó, irodalom a színházért megtehet.
A maga részéről az író sem vár többet a színháztól, mint hogy lehetőséget kapjon mondanivalója elmondására a színpadon. Más kérdés, hogy a kölcsönösség vonatkozásában – ha egyáltalán így feltehető a kérdés – melyik fél érzi adósának a másikat.
A várható színházi ellenvéleményekből egyre azonnal reflektálnunk kell: nemcsak a színház teszi ki magát bukásnak az író darabjait bemutatván, a lap is kockáztat, amikor az információt, elvi eszmei tájékozódást kereső olvasót becsalja ilyen érdektelenségbe fulladó fárasztó körtáncba. Az irodalmi élet néhány vitájáról elmondatott, hogy belterjesek, túlságosan szakmaiak és szenvedélyességük – visszhang híján – vihar egy pohár vízben. Csakhogy az irodalmi viták legtöbbjében volt valami hallatlan tiszteletre méltó: a szenvedély. Az írónak, kritikusnak saját igazába vetett hite. Még ha nem is voltak irodalmi vetélkedőkhöz mérhetően ismeretterjesztők: alkotó meggyőződések, életelvek ütköztek bennük össze.
És épp itt van A Hét színházi vitájának legfájóbb tanulsága: hogy az eszmecsere nem cáfolta, hanem ellenkezőleg, aláhúzta, nem esetlegessé, hanem törvényszerűvé tette a romániai magyar színházi élet jelenlegi és oly sokszor megállapított eszmeszegénységét, szürkeségét, eseménytelen voltát.
Természetesen a vita eredménytelenségében része van a szerkesztőségnek is. Nem tudtunk az eszmecserébe irányító kézzel belenyúlni. Így aztán igazoltuk azt a – nemcsak fizikai – törvényt, hogy a parttalanság nem a szabad áramlás, hanem a medertelen céltalanság esete és jelképe.
De csak eredményeiben. Nem szükségszerűen. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy a romániai magyar irodalmi közélet mindeddig egyik legeredményesebb vitája, amely az 1957-es Utunkban a Nézzünk hát szembe jelszó jegyében zajlott, s mint ismeretes, kezdetben szintén spontánul indult, parttalanul, és személyi nézeteltérésnek tűnt. És aztán lett belőle egy olyan esztétikai-elvi konfrontáció, amelynek tisztázó vívmányait még ma is élvezzük. Nem kevesebb derült ki a vita során, mint az, hogy a szocialista társadalom neveltjeként felnőtt új irógeneráció, amely mentes a két világháború közti csoportosulások és harcok elfogultságaitól, a hagyomány, a jelen és a jövő útjait illetően más képpen ítél, lát és érez, mint idősebb irótársai.
A felszabadulás utáni legnagyobb irodalmi és eszmei tisztázódásnak azonban – úgy látszik – voltak elengedhetetlen előfeltételei. Mindenekelőtt az, hogy volt egy írócsoport, nemzedék vagy ahogy tetszik, amely úgy érezte, hogy az általános irodalmi fejlődés érdekében ki kell állnia az igazáért, meg kell harcolnia elveiért beidegződések, dogmákká lett taktikai igazságok és tekintélyek ellen és ellenében.
És itt van az a pont, ahol a színházi vita sorsa eldőlt, s amely révén nem a gyógymód tisztázódott, hanem a diagnózis. Úgy tetszik, hogy az a művészerő, amely a jelenlegi stagnálásból színházainkat kimozdítaná, amely a napi feladatteljesítésbe belefulladt szűk prakticizmussal szemben és ellen érvényt tudna szerezni művészi, eszmei szempontoknak, ismétlem, az az erő nem vonult fel a harc felkínált eszmebarikádjaira.
Túl egyszerű volna – igazságnak túl szimplista volna – azt mondani, hogy ezek az erők nem léteznek. Kiváló színházi szakembereink vannak, színészek és rendezők, akiknek neve és tevékenysége számtalanszor hozta izgalomba a szakmai közvéleményt és a nézőközönséget. Minden okunk megvan rá, hogy higgyünk alkotó erejükben. Abban, hogy a jelenlegi színházi kátyúból ki tudják rántani Thalia szekerét.
Természetes, hogy az olyan színházban, amely az embernek szellemi társa, nem elég hinni. Tenni is kell érte. És ha vitával nem ment, teszünk más formában. És talán mégis, ez az eredménytelen vita eredménye: a lapot is arra ösztönzi, hogy új módon próbáljon színházat építeni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 7. számában, 1971. február 12-én.