A Hargita április 21. száma Visszhang címen öt hasábon tér vissza a tévé április 8-i magyar adásának a felcsíki bicskázásokról szóló riportjára. A visszhang olvasók spontán állásfoglalásából tevődik össze, melynek fő jellemzője a széles társadalmi képviselet és a véleményazonosság; gyári munkás, községi párttitkár, két nevelő, statisztikus mondanak véleményt. Az olvasói felvonulást bevezető szerkesztőségi előszó arról tájékoztat, hogy ez csak része egy még nagyobb levéláradatnak, valamint, hogy ,,a levélírók alapvető hozzáállását magunkénak tudjuk, lényeges kritikai észrevételeikkel egyetértünk, azonosulunk”.
De hadd vonuljanak fel az eredeti érvek és szempontok: a megye dolgozóit „élénken foglalkoztatja az a kép, amit e negatív jelenség okán talán szándéktalanul, de mindenképpen meggondolatlanul elébük tárt a riporter”. Ugyanis „közvetlen állásfoglalást vártak el a negatív jelenséggel kapcsolatban” a levélírók a tévériportertől, és miután ez a közvetlen állásfoglalás állítólag nem történt meg, a lap hangot ad „annak az egészséges közvéleménynek, ami éppen a riportból maradt ki”.
A logika azonban itt egy pillanatra tétován áll meg, mert ez az egészséges közvélemény két út, és alighanem ellentétes irányú. Mert egyfelől a lap szerint az egészséges vélemény az, hogy „alapkicsengésében hamis az elénk tárt kép”, másfelől viszont „egy dolgot mindenképpen hangsúlyozni kell (a riport kimondatlan következtetése is ez): térítsük figyelmünket sokkal inkább, mint eddig, sokkal céltudatosabban és hatékonyabban a székely ifjúság nevelésére…”. Ami azért ad okot némi tétova ácsorgásra a logikának, mert ha a riportból kiolvasható következtetés ez, márpedig kiolvasható, akkor hogyan kell érteni azt, hogy a riporter nem foglalt közvetlenül állást. Továbbá, ha a riporternek sikerült ennyire a lényegre irányítani a figyelmet, tehát hogy itt a nevelés sántít, „a szocializmust és kommunizmust építő ember etikai-erkölcsi arculatának” kialakítása körül vannak differenciák, akkor a megdöbbentés feltétlenül eszköz volt a cél eléréséhez. A felzúdulás tehát valós lehet, mert benne volt a számításban, a kérdés csak az, hogy a közvélemény alakítói ezt mire használják: arra-e, hogy elhárítsanak magukról felelősségeket, vagy arra, hogy önvizsgálatra, a baj okainak megszüntetésére késztessenek.
Lássuk tehát, mit mondanak az „egészséges közvéleménynek” hangot adni hivatott levelezők:
– „eltúlozta a kérdést s ezáltal meghamisította a valóságot” (líceumi igazgató);
– „nagyon sok személy számára ferde képet mutathatnak a felvetett probléma egyes vetületeiről” (statisztikai igazgató);
– „el kellett volna kerülniük: a valóság meghamisítását” (községi párttitkár);
– „káros volt ez a riport, általános véleménynek adok hangot” (cérnagyári munkás);
– „elutasítok tehát – és nemcsak a magam nevében – minden olyan vádat, felemlegetést, amely szerint bicskások élnek közöttünk” (gyermekotthon igazgató).
Miért káros a riport? Talán a tények nem igazak?
– „Kétségtelen, hogy előfordul még alkohol hatására elkövetett gyilkosság, sem több, sem kevesebb, mint máshol” (líceumi igazgató);
– „tizenhat gyilkosság. Megdöbbentő számadat… Nem erről van szó. Mert egyetlen emberélet oktalan kioltása is állásfoglalásra kell késztessen” (statisztikai igazgató);
– „a nevelés szempontjából nem mondom, hogy nem jó a téma” (községi párttitkár);
– „nem, a tényeket nem próbálom tagadni, sem az ital és kés együttes működéséből származó tragédiák súlyosságát” (gyári munkás);
– „sajnos, a bicskázás valóban múltbeli jellemzője megyénk némely vidékének és nemcsak a csíkiaknak, s az sem tagadható, hogy ilyenszerű barbarizmus manapság is fel-felüti a fejét” (gyermekotthon igazgató).
Sőt, a tények elismerésén túl az okok és részokok kérdésében is egyetértenek a riporttal.„… a kellő időben történő közbelépés megakadályozhatja a tragikus kimenetelű verekedést. Magatartás kérdése ez: csírájában elfojtani a verekedést. A másik dolog: régi törvény, hogy a kocsmákban részeg embert nem szolgálnak ki.”
Ezt nem tartják azonban be. Nem magatartás kérdése ez is? Vagy itt van egy másik probléma. A fiatalok, amelyik pillanatban pénzhez jutnak, fizetéshez, a kékhasút beteszik a mellényzsebbe, s úgy vágnak neki a falu útjának, a kocsmába.
„A szülőknek, de az iskoláknak is sokkal nagyobb szerepük lehetne abban, hogy a 17-18 éves fiatalok megtanulják beosztani a keresetüket. Sajnos, ebben a tekintetben éppen a szülők, az apák járnak elöl a rossz példával. A lányok magatartása sem a legmegfelelőbb: amikor a részeg legénnyel elmennek a bálba, és elmennek, annak jó vége sosem volt.” (líceumi igazgató);
„persze, ha a számok tükrében próbálunk értékelni, a tizenhat (gyilkosság – a szerk.) valahol a kedvezőtlen bűnügyi statisztika elejére helyezi Hargita megyét” (statisztikai igazgató);
„az is az igazsághoz tartozik, hogy a jó érzésű, munkájuknak élő emberek állásfoglalása a hepciáskodó, végeredményben neveletlen, primitív, az ösztöneiknek élő emberek, fiatalok ellen nem minden esetben eléggé határozott. A tettrekészségre való nevelés probléma kezd lenni, s itt kellene többet tenni. A KlSZ-szervezet mit csinál? Hát a közrendészeti szervek? S az összes nevelési tényezők? A nevelésnek sok ága-boga van, sajnos, gyakran nem tudunk mihez kezdeni” (községi párttitkár).
[Kiemelés mindenütt tőlünk.]
Mi akkor a felháborodás oka?
Líceumi igazgató: „Szégyen ez ránk, a dolgoknak ilyen egyoldalú bemutatása…” Statisztikai igazgató: „Nem ez a jellemző a mi megyénkre, a mi társadalmunkra…” Községi párttitkár: „… kompromittálónak, igazságtalannak érzem magunkra ezt a riportot. Mert az derül ki belőle, hogy Hargita megyében nagy duhajkodások vannak, de az emberek gyávák.”
Gyári munkás: „Persze lehetséges azzal érvelni, hogy nemcsak Hargita megyében sebesít, gyilkol a bicska. De nem ez a lényeges. És éppen ezért indokolatlan azt kérni a tv-riportertől, hogy nosza csináljon hasonló riportot más vidékeken is.”
Gyermekotthon igazgató: „… sokszor az volt az érzésem, hogy a riporter nem törekedett egyébre, mint annak bizonyítására, hogy Hargita megye emberei többnyire az ivászatban, a verekedésben élik ki magukat”.
Tehát összegezve a Hargita visszhangjait, a következőkre jutunk: a tények igazak, az okok is, a riport mégis káros, mert sérti a megye dolgozóinak önérzetét. Mi sérti? A tény, a tizenhat halott és feltehetően még több sebesült? Nem. Az, hogy ezt az ország előtt ilyen „meggondolatlanul” felvetették. A büszkeség tehát mindenekfölött áll? A büszkeség átgázol tényeken és halottakon? A lokálpatriotizmusnak ez a foka megengedhető? Provincializmus járt-e ennél kilátástalanabb zsákutcában?
Mindezek kérdések, amelyek bennem mint olvasóban felmerültek. Válaszolni nem én vagyok rá hivatott.
A Hét magáról a tévériportról még az adást követő napokban véleményt mondott. Kifogásoltuk azt, hogy a riporter a bicskázást székely jellemvonásnak mondotta. Egyes munkatársaink odáig mentek, hogy a székelység mitizálásának problémáját is felvetették. De a tények – sajnálatosak vagy szégyenletesek – tények maradnak. Épp ezért volt jó a tévériport, mert ilyen széles körű visszhangot keltett. És ilyen értelemben a Hargita Visszhangja is bizonyíték. Éppen csak mit visszhangoz?
Mindenkinek joga van véleményt mondani közérdekű kérdésekben. Ilyen értelemben senki sem vádolja a Hargita ankét-cikkíróit. De az egymás mellé helyezett egyéni vélemények – még nem közvélemény. A tévériportban több Hargita megyei értelmiségi és tisztségviselő is véleményt mondott és bátran, becsületesen elítélte a megyében észlelt jelenséget. Senki sem állította azonban, hogy ez csak Hargitában fordul elő. És a lap nem közölte azok véleményét is, akik igenis a cselekvést tartják feladatuknak, nem csupán a megye presztízsének megvédését.
Végezetül: én – mint annyian mások – a televízió román adásait is nézem. Ennél sokkal leleplezőbb riportot, ankétot volt alkalmam látni nemegyszer. Nemrégen bizonyos tengerészek viselt dolgait pécézte ki a reflektor, de nem láttam sehol annak a visszhangját, hogy ennek kapcsán a tengerészet dolgozói érezték volna magukat megsértve. És azt sem olvastam, hogy Dobrudzsa becsülete forog ennek kapcsán veszélyben.
A Hargitának ezeken mégis el kellene gondolkoznia. A lap nem csupán visszhangot keltő közeg, hanem mindenekelőtt alakítója a közvéleménynek. A büszkeség kétségtelenül nemes tulajdonság, csakhogy attól függően, hogy mire vagyunk büszkék.
Személy szerint – mint olvasó – büszke vagyok arra, hogy a Hargita jó lap, és az átlagosnál magasabb szinten tükrözi, alakítja a megye építőmunkáját, egészséges társadalmi életét. Nem vagyok büszke azonban arra, hogy ebben az esetben – megítélésem szerint – melléfogott.
Megjelent A Hét V. évfolyama 18. számában, 1974. május 3-án.
