Válasz Gáll Andrásnak
Az történt, hogy Kacsir Mária gyermekkorában olvasta Margaret Mitchell Elfújta a szél című regényét, és most, mikor filmen viszontlátta (mérsékelten csodálkozva, mint aki a világ dolgaiban azért nem járatlan), megkérdezte: Hát nem fújta el a szél? (A Hét, 6. szám). És a kérdést magát valóban kritikának szánta, és sok személyes érzéssel, gondolattal támasztotta alá. Logikája, okfejtése, egész hozzáállása azé a futballszurkolóé, aki azt fejti ki: miért győzött a papírforma.
A zavaró pusztán az, hogy a helyzet a mi esetünkben is a papírforma szerint alakult, de nem győzelem esett, hanem vereség. Ám ez egyelőre nem is fontos, mert a sztori nem úgy folytatódik, ahogy a „papírforma” szerint folytatódnia kellene. Mondjuk annak a szociológiai vagy akár esztétikai elemzésével, hogy a jelen filmet nem kedvelőket miért nem igazolja a publikum.
De mondom: a sztori nem ott, hanem Gáll András cikkében folytatódik, aki viszont törvényszerűnek tartja, hogy nem fújta el a szél (De miért nem fújta el a szél?– A Hét, 8. szám), saját elvei igazolását látja a nagy közönségsikerben, feltehetően valamiféle elfojtásnak engedve összeszidja a fordítót a cím félrevezető fordításáért, szemmel láthatólag amiatt szenvedvén, hogy a címmel játszani lehet, sőt kijátszani a mű ellen (lásd Kacsirt), holott amúgy ez nem lett volna lehetséges. Aztán a kispolgárt is összeszidja, nem azt, amelyik ma megtölti a mozitermet, hanem azt, amelyik annak idején rajongott, és szemmel láthatóan tudni is véli, hogy a harmincas években ki miért rajongott. Aztán vaslogikával így folytatja: olykor nem árt revízió alá venni gyermekkorunkban készen kapott, beidegződött vélekedéseinket, amelyeket érett fővel már végig se gondolunk, bár ez sem árt. És ezt az intelmet ellenfeleinek szánja. Aztán még csak azt bizonygatja, hogy a film politikailag nem is olyan reakciós, becsszóra megesküszik, hogy a filmszereplői jellemek, és szenvedélyes hangon rögtön ki is jelenti, hogy „ötszáz év múlva még mindig az ilyen színjáték – mármint a jellemdráma – lesz az igazi színjáték, amiképpen huszonöt évszázaddal ezelőtt is ez volt”.
Nem mernék évszázadokra előre és vissza nyilatkozni, mert oly távol a moziteremtől nem érzem magam biztonságban, főleg, hogy az én tudatomat – sajnálatos műveletlenség folytán – gyermekkori „vélekedések” ügyében sem kell revízió alá venni, ám annyit bevallhatok – feltéve, de meg nem engedve,hogy a „jellemdráma” lesz a jövő zenéje –, hogy megítélésem szerint az Elfújta a szél nem az a kimondott jellemdráma. Bár Gállal egy kérdésben egyetértek: „Hiszen ezeket csak szabadon kell engedni – mármint a film nagy jellemeit –, hagyni kell őket élni, cselekedni jellemüknek megfelelően – máris kialakult a dráma.” Ez eredeti ötlet, ezzel –mondom – egyetértek, és meg kéne próbálni.
Mert az, amit egyelőre a vásznon láthattunk – jellemügyben nagyon sekélyes holmi. Itt van mindjárt a vitatott Scarlett O’Hara, a végletek netovábbja. Aki hát bakfis annyira-amennyire, de őrültül megtetszik neki Ashley, a jaóember. És hiába akarja elvenni feleségül a jaóemberségben szemmel láthatólag hozzápasszított Melanie-t, mert Scarlett nem hagyja, cirkuszt csinál, felajánlkozik, és végül hozzámegy az első fiúhoz, akit nem szeret. Ez príma fogás, ettől már a szívnek meg kell hasadni. Aztán a nem szeretett férj hirtelen elesik a fronton, mire Scarlett gyászruhában táncol a bálon. Vagány! – mondaná a tinédzser lányom, de nem mondja, hanem csak furcsálkodón mosolyog.
Aztán ott van ugye a háború. (És itt néhány valóban zseniális kép: például a sebesültek kiterítve a téren vagy az égő város.) Na és akkor Scarlett mit sem törődve a néző kicsinyes érzelmeivel, otthagyja a sebesültkórházat, mert utálja a betegeket, de még inkább azért, hogy a szerző intenciójának megfelelően jelezze jellemének nem mindennapi vonásait. És aztán a Melanie szülését is levezeti, bár Melanie-t is utálja, és Butler kapitánnyal hosszan menekítik a gyerekágyas asszonyt, míg Butler ott nem hagyja őket a meredek iszapban, hogy az előre nyomuló jenkiket megállítandó, felcsapjon katonának. De azért ők eltalálnak az ősi birtokra, amely természetesen romokban hever, mama halva (szintén jóemberségből), papa megőrülve (hitvesi szerelemből). Aztán jön az a szomorú dolog, hogy a kisasszonyoknak dolgozniuk kell, meg hogy egy rossz úr állandóan meg akarja venni a birtokot. A néger rabszolgák azonban angyali jósággal kitartanak mellettük, a rabolni érkezett jenkit pedig Scarlett egyszerűen lepuffantja a lépcső tetejéről. Utána egy gyors lefutással és némi hősiesen vállalt hazugság árán Scarlett elszipkázza a nővére vőlegényét, amit aztán – ha már kacsa, legyen kövér – abszolúte megbocsátunk neki, mert a birtokért áldozta fel magát.
Aztán még az is van, hogy az új és kellőképpen tajdag férjet csendben a halálba kergeti, de közben a történelmileg retrográd ügyben harcolt, ám hős és mártír Ashley hősiesen visszatért, és Scarlett változatlanul imádja. A feleség ugyan ezt tudja, de a jaóemberek lelki gazdagsága felülemelkedik az effélén. Aztán Ashley meg Scarlett időnként csókolóznak, bevallják, hogy egymás nélkül nagyon szenvednek, de csak azért, hogy tudjuk, milyen hatalmas érzések feszülnek lelkükben. Annyira nagyok, hogy Ashley például nem ért egyet Scarlett kegyetlenségével a tőkekoncentrációs rámenősségét illetőleg, de azért nyilván megmarad csendestársnak. (Ő egy olyan csendes jellem.) Aztán Butler, már nem emlékszem egész pontosan, milyen körülmények között (legalább két hete láttam a filmet, s az ember ugye felejt), elveszi Scarlettet, közben a béke is beköszönt, megszületik a kislány meg a szörnyű gazdagság, de akkor Butler rádöbben, hogy minden teljesen feleslegesen történik, mert Scarlett változatlanul Ashleyt szereti.
Ivás. Szenvedés. Európai út. Eszmeileg ez kifejező, csak az a baj, hogy a cukorfalat babuci, a lányka nem szereti Londonban anyuci nélkül, és akkor egy jobb férj feladja az elveit, és hazahajózik. Aztán a gyerek szerencsétlenség áldozata lesz. Melanie is meghal és Ashley felszabadul, Scarlett megpróbálja még egyszer a lehetetlent, de Ashley nem enged a halott hitvese iránti hűségből, ezzel szemben Butler is bemondja az ultimót. És ezzel – rövid négyórás üldögélés után – a jellemdrámának vége. Kifelé jövet a kislányom két nyaklazító mozdulat között megjegyzi: tehát milliomosnak lenni sem éppen fenékig tejfel…
Döbbenten nézek rá, hogy ilyen jól belátott az írói lélek rejtelmeibe. Jellemekről közöttünk azóta se volt szó. Nem akartunk igazságtalanok lenni a szerzővel, aki e monumentális giccsben – mint az effélékben általában – klisékkel dolgozott, hisz neki egyetlen célja volt: meglepni, meghatni, megríkatni az embereket, akik mind boldogok szeretnének lenni, de lám ez a kérdés milyen szívszorítóan bonyolult. Nos ez a meghatás-szándék egy pihentagyú hollywoodi mesterember-társaság kezébe került, amelyik aztán tökéletesen kivitelezte. Ez olyan film, aminek egyetlen célja a hatás. Kacsir bosszankodik, hogy ez így van. Gáll ezt, a meghatódás könnyeivel a szemében, rosszallja.
Én mit mondanék, hogy se a kitűnő külpolitikust ne sértsem meg, se a filmet imádó nagyszámú olvasót? Maradjunk ennyiben: I am sorry, ebben a kérdésben én is megmaradok a magam álláspontján: abban ugyanis, hogy a kedves nézőt ravasz bácsik meg nénik kicsit átverték. Ez a mű – minden híresztelés ellenére – nem egy balzaci Comedie Humaine, hanem egy hollywoodi Tragédie cinématographique. Átverték, mert óbort ígértek és limonádét szolgáltak fel. De ha a limonádét szerették, hazafelé menet nem kell feltétlenül kellemetlenül érezniük magukat, mert a sok csábító elem között volt sok művészi is, nem utolsósorban a színészi játék.
Csak egyet kérek a nyájas olvasótól: ne várja el, hogy dagadtra íván magam ez édes lével, kipirult arccal, lelkesen énekeljek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 9. számában, 1973. március 2-án.