A szóval, a kifejezéssel harcolok.
Pontosabban: muszáj-politikus magam arányérzéke verekszik az írói ösztönvilág – önnön törvényhozó jogán kívül mást el nem ismerő – belső világvisszhangjával.
És végül az úgymond tudományos meggondoltsággal szemben örök törvények döntenek: hitem, meggyőződésem pillanatokon, aránytalanságokon a lényeg érdekében magát mindenben túltenni akarása, és kimondom: Kacsó Sándor, a romániai nemzetiségi lét legendás alakja. Példakép. Nemcsak számomra az. Nemcsak az én közügyi „fertőzöttségű” nemzedékem számára. Minden korban érvényes képlete ő a nép iránti, a népe érdekeihez való, a történelmi pillanat felismerésében fogant bátor hűségnek.
Bátor hűség. Milyen furcsa szófűzés. De kitartok mellette. Mondom: az ösztönök. Mert érzem, hogy az ő nagyságának lényege. Kimondom még egyszer: bátor hűség, mert szeretem ezt az igazságot. Mert ragaszkodom hozzá, mint gyenge ember önnön emberségének egyetlen mentsvárához: a becsületességhez, az önmagához való hűséghez.
Hiszen ebben a bonyolult világban úgy tájékozódunk, mint sűrű felhők között a repülő: radarkészülék segítségével, amit mi kissé pontatlanul lelkiismeretünk parancsának nevezünk. És itt érvényesül hűség és bátorság dialektikája. Hűség: a föld vonzóereje; bátorság: az az erő, amely legyőzi a tehetetlenségi vonzást a haladás érdekében.
Az első háború utáni tömeges irányvesztettségben hűnek maradni annyit is jelenthetett: itt maradni, vegetálni a szülőfölden Kacsó Sándor bátor hűsége többet jelentett: beilleszkedni a történelembe. Megtalálni a helyünket az új helyzetben. Megtalálni a testvéreinket, nemcsak az egy nyelvet beszélők között; megtalálni az ellenségeinket, nemcsak a más nyelvet beszélők között.
Elsők között iratkozik be, a Nyárád menti székely, a román egyetemre. Tapasztalatok sajgásából tudom, a gyanú micsoda ingoványára lépett. És micsoda bátorító öröm egy hősi életút ismeretében mérlegelni a megriadtak gyanúját. Mert minden bátor lépése mögött ott van, fedezetként az egész élete. De csak most, hogy visszatekintünk rá! Akkor, amikor lépni kellett, amikor utat kellett törni, amikor példát kellett mutatni: „csak” a hit volt, a meggyőződés, a bátor hűség volt.
Amikor a romániai magyar irodalom bontakozásának egy döntő szakaszában – ismét csak a riadtak szempontjából és ismét csak hátborzongatóan félreérthető helyzetben – kijelenti, hogy gyávák voltak az erdélyi írók, mert a történelmi múltba menekültek, „mert nem merték, nem tudták vallani és vállalni mindazt, amit a mai erdélyi magyar problémák vallása és vállalása jelent”. És megint csak ott az élete igazságfedezetként. Nem a szavai, hanem a cselekedete. A Vakvágányon, amellyel a tulajdonképpeni romániai magyar regényirodalom kezdődik. És a Brassói Lapok, amely a romániai magyar népfronti szellemű újságírás csúcsa. Vallja és vállalja a félreértések, a papi kiátkozás és a királyi törvénykezés ellenére nemzetiségének igazát. Szemben a nemzetlenítő elnyomással, és szemben az elszigetelődő nacionalizmussal, mindig nemzetiségének érdekeit, amelyek elválaszthatatlanok az ország, a román nép érdekeitől.
Elmondhatná magáról, hogy mindig forgószélben élt. Kavart is szelet bátor hűségével, de főleg nem kerülte ki a történelem viharait. Nem húzódott bölcsen eresz alá, amikor zengett az ég. 1940-ben, Brassóban írja le a nagy igét Lélekvesztőn című könyvében: ,Mi itt maradunk!” – és marad Brassóban, majd Enyeden, és szolgálja népét, nemzetiségét, a történelem teremtette drámai helyzetben, és a háború után, menekülők és riadtan lapulók, sodródók és tájékozatlanok tömegéből megint csak előlép, és megint csak hirdeti: az egyetlen lehetséges utat. A Magyar Népi Szövetség elnökeként hirdeti a Román Kommunista Párt igazát.
De nem írok én életrajzot. Magunkat tanítom és intem – az ő példájával. Az ő legendás becsületességével. Az ő bátor hűségével. Hetvenedik születése napján immár távol, de lélekben sosem közelebb, köszönöm a példamutatást.
Megjelent A Hét II. évfolyama 8. számában, 1971. február 19-én.
