Ötvenhat nyarán igen különös idők jártak Közép-Európa némely vidékein. Persze, főleg számunkra voltak azok az idők különösek, akik addigra egyetemi szinten is elsajátítottuk, hogy a szocializmus útja ugyan nincs kikövezve, ennek ellenére zökkenésmentesen jutunk el a legteljesebb szellemi és anyagi jólétbe. Márpedig azon a nyáron egyre gyakrabban jelentkeztek a kátyúk. Visszanézve elég világosan kivehetők a kiábrándulás körvonalai. Csak azt nem tudtuk, hogy főleg a saját illúziónkból ábrándultunk ki. Emlékszem, egyik akkori írásomban azt mutatom meg, hogyan viszik el a fiatal értelmiségit az öngyilkosságig érthetetlen és kiábrándító események. Persze, a fiút megmenti egy orvosprofesszor, a megyei pártbizottság tagja, a sajnálatos eseményekért hibás gyárigazgató pedig elnyeri méltó büntetését.
Ilyen súlyosan eretnek gondolatok forrtak akkor bennünk. És az „eretnek“ szót nem tréfának szántam. Ennél naivabb tépelődésekért is ráhúzták az idő tájt emberekre a „kispolgári magatartás“ vizes lepedőjét. Néhány társammal ezen a nyáron én még rosszabbul jártam.
Kiadatott a jelszó, hogy tövestől kell bennünket kitépni. Írókongresszusra készülve ugyanis külön elemzés alá vetették a romániai magyar irodalmat, amelyen az akkori magyar autonóm tartomány némely vezérségre törő írója – mi tagadás – nagyon dicstelen szerepet játszott. Vádjaikkal mint kiderült, politikai vezetőt is megtévesztettek. E kampánynak szerves részeként jelent meg a háromnapos gyűlés szünnapján románul, magyaru1 és németül egyidőben egy vezércikke: Gyom, amit irtani kell címmel, amelyben a burján szerepét Földes László és Gálfalvi Zsolt mellett én játszottam.
Az ügy megbocsáthatatlanul komoly bennem ma is, bár lám, nem emlékiratokban, hanem anekdotás könyvben próbálok szabadulni tőle. Ugyanis az anekdotikus oldal ma is közelebb áll hozzám, mint a komoly. Bajor Andor például, akinek szatírái miatt eddig bérlete volt minden bűnlajstromon, kitámadta Vezércikk írót e műve megjelenése után:
– De elvtárs! Hát én nem vagyok becsületes ember?
Vezércikk meglepődött.
– De kérem, én ilyet nem állítottam.
– Hát akkor miért nem szerkesztett ki engem a fiúkkal?
Az idősebb kolléga válasza röviden csattant:
– Nem volt feladatom…
Ezenkívül semmire sem emlékszem, mert azóta minden belefolyt a szürkeségbe. Mikor aztán véget ért a kongresszus, vacsora volt a tiszteletünkre, ahol hatalmas menü vonult fel. Emlékszem, annyi volt az evőeszköz, hogy azt se tudtam, melyikkel, mit kell enni. Lucia Demetrius ült velem s Bajor Andorral szemben, és mi folyvást azt lestük, hogy a kitűnő neveltetésű matróna melyik kést, villát emeli ki a sorból. És suttogva közöltük egymással:
– Balról a harmadik villa…
Fehér kesztyűs pincérek hordták az italt, s csak inteni kellett, azonnal azt és annyit töltöttek, amennyit az ember kért. Bajor ezt nem hitte s többször is kipróbálta. Ebből kifolyólag hamar becsípett, s ételét elhagyva elbogárzott, sürgős mondanivalóit másokkal közlendő. Dühös voltam rá, s tudván, mennyire szereti a hasát, a vacsora végén érkező csokoládépárfét elvettem az asztalról és a székére tettem. Ám olyan hirtelen érkezett vissza, s ült le, hogy nem volt időm figyelmeztetni rá, s galambszürke nadrágja bizony erős kakaó színű foltot kapott. Nagyon megijedtem a hülyeségem várható következményétől, de szerencsére Bandi az effélére, mármint a küllemére abszolút nem hiú. Csak időnként kérdezte meg aggódva, vajon a gyanús folt láttán mit szólnak az emberek. Mert, a vacsora véget érvén felálltunk, és csoportokban beszélgettünk a teremben. Közénk jött ez alkalommal a Sajtó Főigazgatóság (értsd cenzúra) vezérigazgatója is. Nagyon kedves volt, szemmel láthatóan a kedvünket kereste. Bajor nézte, nézte egy darabig, s aztán gyerekes hangján, nagy kék szemét ráfüggesztve így szólott hozzá:
– Vezérigazgató elvtárs! Maguk úgyis mindent kivesznek, ezt itt – és megmutatta neki a fenekén a kakaófoltot –, ezt nem tudnák kivenni?
Megjelent A Hét XII. évfolyama 5. számában, 1981. január 1-jén.