És vele ment – mily különös – Miska is. A fizető, az Orfiból. Meg az a feledhetetlen kubikus, aki magával Kossuthtal parolázott. Több furcsa urak is mentek vele – ha jól látom –, akiket még a szép emlékű Caragiale úr tartott keresztvíz alá. Molière Író mester is veszíthetett néhány embert ez önkényes távozással. Meg számos utóda bel- és külhonokból. A Koldus király is elporoszkált, meg Joe O’Kalaghan…
Ki is tudná valamennyit felsorolni, hisz a menet vége még a színháznál van, amikor az eleje tán be is fordult az Unió utcába. Ismerős, ennivaló barát valahány. Több mint négy évtizeden át alakult csapat. Leghátul morózus kinézésű öregúr menetelt enyhén előredőlt felsőtesttel, feltűrt gallérral.
– Szervusz, Andrási Marci – szólítottam meg.
– Szervusz, régi gazdám – felelte.
– Nem tartozik a nagyközönségre a kettőnk közötti bensőséges viszony – restelkedtem.
– De ha én egyszer mindig ilyen voltam. Bensőséges, ha így mondod. És ha így szólítottalak… Mennék én itt Willy Lomannal meg a többivel egy sorban, ha életemet el lehetne választani a színpadtól? Nem lenne kényelmesebb a kocsi?
– Hamar lemaszkíroztál…
– Eégen. Ez is megvolt.
– Mikor a Sétatéren felmegy a függöny, sokan fognak hiányolni. Nagyon sokan.
– A gyémántra gondolsz?
– Milyen gyémántra, Marci kedves?
– Amit Miller Arthur írt be nekem az Utazóba. Emlékszel? Amiért be kellett volna mennem a dzsungelbe.
– Életem egyik legszebb emléke.
– Hát akkor vedd tudomásul, hogy az az egész ügy felesleges volt. Pedig mennyit rágtátok a fülemet, a szerző, a rendező, mindenki, hogy így kéne meg úgy kéne. Akkor hagytalak, tudod, minden jó ötletet szívesen vettem. De most megmondom: én a dzsungelt szinte mindennap megjártam. És megszereztem a gyémántot. Nem egy gyémántot szereztem, hanem százat, sok százat! Emlékszel? Szünetben vagy előadás végén mindig kikukucskáltam a lyukon, a nézőtérre.
– De mintha gondterhelt lettél volna ilyenkor…
– Úgy van! Mert a gyémántot kerestem. Mert sosem akartam elveszíteni a gyémántot. És nagyon boldog voltam, mert mindig ott csillogott a szemekben.
– Ezért kellett volna jobban vigyáznod magadra.
– Efféle nem volt a szerzői instrukciók között. Meg aztán – beláthatod – a dzsungel nem könnyű terep.
– Tehát nem jössz ki többet a rivalda elé?
– Várnak a kollégák. Delly Feri, Szabó Ernő. Izentem, hogy osszanak. Poór Lilát is fel fogom keresni. Meg Fekete Miskát, Be kell számolnom neki, aki Úr volt, Az ember tragédiájáról…
– Jó pihenést, Marcikám.
– Tudod, hogy sose szerettem henyélni. Azt hallottam, szabadidőnkben iskolát alapítunk. Hazai színháztörténeti truppot. Tudom, Szabó Lajoska sosem hagy ki bennünket a tantervből.
– És most átköltözöl a Házsongárdba?
– Ki tudta eddig is, hogy hol lakom? Mondtam már: a gyémánt! A szép, a vidám, az emberi iránti rajongás volt az én váram. Mindegy, hol írják fel a nevemet, lakni ezután is a szemek csillogásában fogok. Na de: alászolgája, szerkesztő úr!
Felejthetetlen kamaszmosolyával még egyszer rám ragyogott, és eltűnt a temető ködében.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 5. számában, 1975. január 31-én.
