Azt mondtam legutóbb, hogy ha az ember egy kicsit elgondolkozik a könyvtárban, valóban az az érzése támad, hogy a „küzdeni / Erőnk szerint legnemesbekért” az írói, közéleti lét ultima rációja. Aztán az ember elindul az életbe – de főleg visszajön belőle, s elvonul egy szoba csendjébe kudarcait mentegetni –, és csak úgy futólag megkérdi magától „jó, jó, de mit szólnak ehhez a legnemesbek”? És többet nem tud a kérdéstől szabadulni.
Számos közvéleménykutató intézet egybehangzó véleménye szerint ennek az az oka, hogy a legnemesbek rendszerint nem szólnak egy vak hangot se. Persze manapság egy magára valamit adó szellem tudja: akkor is kutya kötelessége megváltani a világot, ha erre a világ szemmel láthatóan nem reflektál. Meg kell azonban mondanom, hogy én az efféle erőszakos szellemekben nem nagyon hiszek. Talán, mert nem vagyok látnok. A kornak parancsolni nem tudok, s ha vele szeretnék együtt menetelni, meg kéne hallanom a parancsszavait.
És itt kezd komplikálódni az ügy. Mert kihallani, mit kíván az idő, már rég nem sámáni feladat, hanem tudás, meggyőződés, józanság dolga. Zenei hallásé. Csakhogy a kor olyan orgona, amelynek sípjai az emberek. Az legnemesbek. Íme tehát, minden a kommunikáción múlik. És azon, hogy szavam, cselekedetem – vagy: hallgatásom és nem cselekvésem – visszhangzik-e, és ha igen, az kinek jó. Mert itt nem valami sajátos borravalórendszer bevezetéséről volna szó. Hanem sajátos támpont-rendszerről. Arról is, hogy érezzem, érdemem szerint gyűlölnek, e téren sem ékeskedem más tollával.
Köztiszteletnek örvendő írókollégám mesélte az alábbi történetet: este érkezett egy távoli faluba, s bekopogott régi kedves ismerőséhez, akinél már nagy társasági hangulat volt. Épp egy ifjú értelmiségi vendég szónokolt olyan hévvel, hogy csak épp megjelenése tudomásul vételére volt ideje, s folytatta a rendkívül izgalmas történetet. A lélektani csomópontokkal teli történet lényege az volt, hogyan árulja egy bizonyos egyén ősei csontjait gyékényen a heti piacon, s hogyan vett belőle házat, kertet, autókat és egyéb földi jókat. „És az ifjú jelenlétemben sem hagyta abba a vérlázító históriát – folytatta a kolléga –, nem mert olyan bátor volt, hanem egyszerűen azért, mert nem ismert. Hiszen – talán felesleges is mondanom – rólam volt szó. És zavaromban azt se vallhattam be, hogy se házam, se kertem, se gépkocsim. Ugyanis a gyanú – jobb helyeken – sikk és a gyökeresség bizonyítéka. Rosszat mondani annyi, mint jól értesültnek lenni. A hideg víztől való megmámorosodásról már nem is beszélve, hiszen ilyenkor isteni hévvel énekli az ember, hogy: én vagyok a falu rossza egyedül. Amelyben nem is az a fő attrakció, hogy maga a falu rossza vagyok én, hanem az, hogy egyedül. Persze erre azt lehetne felelni, hogy ilyen az élet. De én inkább azt felelem, hogy nem ilyen az élet. Nem szabad ilyennek lennie. Bennem nem szabad így élnie.
Illyés Gyula egyszer azt írta: az ember nem mozdulhat el a műve mögül, mert erkölcsi vagyonával kell hitelesítenie az igéket, amelyeket előtte hamis próféták lejárattak. Én megfordítanám: a cselekedeteknek, a műnek, az évtizedes tevékenység erkölcsi eredményének nem szabadna elmozdulnia az ember mellől, hanem mint újraoltási bizonyítványnak jót kellene állnia legalább azért, hogy nem fertőz. Persze most, hogy ezt magamból mind kibeszéltem, hajlamos vagyok azt hinni, hogy itt egész másról van szó. Nagy és pozitív élmény kívánásáról-álmodásáról van szó tulajdonképpen. Mert valóban egyik nagy élményem kapcsolódik e kérdéskörhöz.
Egyszer, sok évvel ezelőtt súlyos váddal gyanúsítottan állt valaki egy elég magas fórum előtt. Az úgy volt, hogy ifjonti hévvel hadonászván (meglehetősen piszkos) egyéni érdeket tört darabokra. És – ahogy ez már történni szokott – az illető, a sértett összeült a komákkal s megszerkesztették az írást, amit aztán szabályosan alá is írtak. Az ügy
előadója a fórumon (a vádolt régi ismerőse, és ez nagyon lényeges) roppant fel volt háborodva a kolléga elvetemültségén, és gyors tanújelét adta kérlelhetetlenségének. Az elnök azonban nyugodtan ült az asztalfőn, napszítta kék szemével csak nézte az előadót, mint sokat látott öreg tanár az elsőéves diákot, és azt tapasztalván, hogy a karrierféltés ibolyántúli sugárzásában a vádolt foltjai egyre sötétülnek, egy felejthetetlenül Spencer Tracy-s mozdulattal leintette a bajnokot, ezeknek a – roppant politikus és bölcs – szavaknak a kíséretében: Hagyja kérem az efféle hülyeséget. A bajnok (saját szófejtésem szerint: aki a bajból él) szeppenten nézte az öreget, és meg is kérdezte, nyilván nem a vádlott védelmében: „elnök elvtárs ismeri az ügyet?”. Spencer Tracy akkor ismét ránézett, talán a szemüvegét is fel(vagy le) tette és azt mondta kissé rekedt, de talán inkább mégis indulattól remegő hangon: „az embert ismerem”.
Nem tudom más hogy van ezzel, de ha ma bizonyos helyzetekben mégis dacosan felvetem a fejemet, az attól a hiú ábrándtól van, hogy hosszú téli estéken a füst és mámor ködét időnként átszeli egy-egy efféle csodálatos érv: a vitatott ügyet nem, az embert ismerem… Az igazi azonban mégis az volna, ha az ember maga előtt tudná küldeni létjogosultsága bizonyítékait. Mint ama bizonyos menet elején a párnára valókat. Persze csak akkor, ha van.
Megjelent a Hét III. évfolyama 50. számában, 1972. december 15-én.
