Az őszinteség nálunkfele útlevél. Igaza van valakinek vagy nincs – őszinte, és ez már ok és jog. Nem tagadom, hogy az őszinteség szép emberi tulajdonság, de valahogy úgy érzem, nem minden helyzetben kötelező.
Elgondolom, hogy most valaki belép az ajtón s szívére tett kézzel így kiált fel: „Jé, uram, hogy ön milyen rondán kövér, hát magát előbb-utóbb megüti a guta!” És tulajdonképpen megharagudnom se volna szabad, mert esztétikai összehasonlítás ügyben minden ember szubjektív, a guta kérdésében pedig pusztán tájékozottságát árulja el. Tehát a megnyilatkozás – a segítő szándékot is beleértve – igaz és őszinte. Mégis az az érzésem, hogy erre az őszinteség diktálta igazságra nekem pillanatnyilag épp nincs szükségem.
Az eszmefuttatásra Varró Ilona Hargitában megjelent két folytatásos tárcája olvastán vetemedtem. Címe – Zsört – talál, őszinte, mint az írás egész hangvétele, „önkényesen kurtítottam meg a zsörtölődés szót – írja, mert olyan rossz a kedvem, hogy a szavakat is unom kimondani s a gondolatokat végiggondolni.”
Tehát ír. Különben – mint mondja – belebetegszik. És véleményt mond a romániai magyar kultúrélet szinte minden területéről. Őszintén. Mert miért sírjon az ő anyukája, miért ne sírjon a másé? És azt mondja: „Nem csak lapjainkkal vagyok elégedetlen” – hanem mással is, jobbára mindennel. És észrevételei zömében okosak és bátrak volnának, csak az a baj, hogy őszinte.
Mert nem tetszenek neki Szőcs István „förmedvényei”. És az sem, hogy Veress Dániel drámaírásra adta a fejét, amikor „hiányzik a szeme a fejünk fölül”. És überhaupt.
„És hogy még mivel vagyok elégedetlen? Hát például a nyelvészeinkkel.” Például, de azokkal aztán pláne. És – ismét csak őszintén – vívódik: „Hogyan lehetne – akárcsak a színiakadémiára – ide is tehetségesebbeket toborozni? Vagy teljességgel összeférhetetlen lenne az alaposság, a szorgalom stb., egy ici-pici szellemmel?” És felszólít,hogy figyeljük meg, mert ezek a nyelvészek egytől egyig „sterilek, halottak, műviek és múzeumszagúak, íróilag abszolút dilettánsak, fogalmazásból gyengét érdemlőek” Azok a nyelvészek, akiket „őszintén becsülök egyébként s tudom, hogy munkájukból mennyi hasznunk van”. És ez is ok a keserűségre, mert „a nyelvészekre sem figyelünk oda, még akkor sem, amikor nagyobb igazuk van, mint sejtenék”.
Sőt, kultúréletünk egész rákfenéje ezen alapszik, hogy ezeknek a múzeumszagú, dilettáns halottaknak az igazságait nem veszik tekintetbe. „Egész lóversenyesdink, egyszer befutósdink s aztán babérkoszorún pihenősdink, egész klikkesdink és kirekesztősdink,egész sznobériánk” ezen nyugszik. És színházasdink is, meg minden. És különben is: „Mikor fogunk hozzá valamikori nagy színészeink előállításához?”
És az őszinteség nem érne véget, de véget ér az oldal. És akkor én azt kérdem magamtól: vajon nem lett volna hasznosabb, ha e rosszhangulatát inkább egy kiadós sétával vezeti le a mi kedves és tehetséges kolléganőnk? Kár ezekért az indulat zavaros hullámain dinnyehéjként úszó igazságokért. És kár azért is, hogy nem tanulta meg legalább a saját keserű tapasztalatán, hogy nincs olyan irodalmi szakasz vagy idegállapot, ami indokolná az ember ilyen tapintatlan bántását.
Nincs. Nem szabad lennie.
Megjelent A Hét II. évfolyama 32. számában, 1971. augusztus 6-án.
