Ezt szokták mondani írók vitázó elszántságukban, ami nyilvánvaló parafrazálása a XIV. Lajosnak tulajdonított közismert mondásnak: „Az állam én vagyok”. A Napkirály valóban szenvedélyes államépítő volt, de a történészek kontestálják, hogy a nagy Louis valaha is effélét állított volna magáról. Szerintem nem volt miért, akkora hatalma volt, hogy az efféle hangsúlyozás felesleges kérkedés lett volna.
A kérdés önként adódik: ha az író tulajdonít magának ekkora hatalmat, ez azt jelenti, hogy valójában lábujjhegyre áll? Jelenthetné ezt is. De jelenti inkább azt, hogy igényli ezt a hatalmat. Hogy hatalomra tör. Az író hatalomra törő fajta! Abszolút hatalmat akar – jobb szó híján azt mondom: – a szívek fölött. Szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié – kiált fel Ady a század elején. És még idézhetnék tőle (és mástól is) sok csodás szavakat. De a lényeg mégiscsak az, hogy: szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak.
Ez az író! Aki nem azért ír, hogy magát, érzelmeit, gondolatait megmutassa, aki nem azért ír, mert szeretné, ha szeretnék, és magukénak vallanak azok, akiknek ír s él – az csak fogalmaz. Jó vagy rossz szövegeket. Egyremegy. Okos is lehet meg ostoba is. Lényegtelen. Rész azoknak a lelkéből, akikből lelkedzett, sosem lesz. Önmaga sem. Író voltában nem önmaga. Aki keresi magában azt, ami más, több mint egyén, több mint hétköznap, keresi magában az embert, nagy vagy kis e-vel; keresi magában az embereket, akik nélkül léte nemcsak értelmetlen, de lehetetlen is. Aki nem ezt keresi, legyen újító vagy hagyományos, kicsi vagy nagy… És itt álljunk meg. Be sem fejezem a mondatot. Álljunk meg a szörnyű relativitásnál, amit így fogalmaztam meg, hogy kicsi vagy nagy, meg minden, ami ekörül van s ami – emberek vagyunk – megzavarja az okfejtést.
Lenin azt mondta Mereskovszkijról, hogy géniusz. Az orosz nép rossz géniusza. Sok rossz géniusz van! Mint ahogy van rengeteg nyelvi keretek közé zárt alkotó, aki a géniuszok nemzetközi börzéjén nincs nyilvántartva, s aki nélkül egy emberközösség művelődése mégis elképzelhetetlen. Voltak névtelen krónikások, igazi nagyjai ennek a hiúságokban is sokat fejlődött szakmának, akiknek csak az önkifejezés kellett, nem a Nobel-díj. És van olyan is, hogy Tolsztoj nem tartja írónak Shakespeare-t, meg hogy évszázadok múlva derül ki valakiről, hogy nagy író. És évek múlva az, hogy koszorúzták, bár nem volt nagy, még kicsi se. Ez az élet. Ezek az emberiségre jellemző adatok, nem csupán az íróra. Ez túl van az alkotáson.
De ha ilyen zavart a világirodalmi helyzet, mi lesz hódító voltunkkal? Hogy lesz belőlünk Napóleon, amikor köd van, a repülő nem tud fel-, a gondolat pedig nem tud leszállni? Nem is beszélve a modern irodalom szörnyű invesztíciós problémáiról, hogy az ember jóformán be se épít egy magas világszinten szabadalmazott technikát, máris kiment a divatból. Meg hogy a népszerűségi listán Maigret felügyelő magasan megelőzi Julien Sorelt, Goriot apót és Anna Kareninát, a Móricz vagy Sadoveanu edzette gyerekek pedig be se jutottak a tizenhatos keretbe. És legyünk őszinték, Cassius Clayért magam is többet izgultam, mint John Steinbeckért. És csak most jön az égszakadás-földindulás, mert egy gátlástalanul fecsegő Izom Zenó, akinek az a legfőbb szellemi tulajdonsága, hogy nagyon jól tud pofozni, Vietnam-ügyben az emberiséggel volt egy véleményen. A zseniális és csodálatosan nagy Steinbeck – nem.
De hagyjuk abba, mert itt a szoba sarkában áll egy szakállas úr, kinek mélyen ülő szemében lázas tüzek lobognak, és aki, mióta eszemet tudom, naponta kérdi meg: Jól van, jól, de „Mi dolgunk a világon?” És, mint jó tanító, válaszol is a kérdésre: „küzdeni / erőnk szerint legnemesbekért…” És én minden reggel bólintok. Átismétlem a tananyagot, mélyet lélegzem, s indulok keresni a legnemesebbeket.
Csak a lépcsőházban szokott meglökni (mint hajdan az iskola helyett a futballpályára csábító utcagyerek) a rosszul öltözött kétely: vajon – súgja, s meleg lehelete az arcomba csap –, vajon a legnemesebbek is keresnek téged? De én ezt nem hallom. Rohanok a forradalomba.
Megjelent A Hét III. évfolyama 48. számában, 1972. december 1-én.