Huszár Sándor: Az értelem sorsa

Írói jegyzetek egy könyvről

6.

A fasiszta elnyomás okozta lelki károsodások közül eddig csak a Méliusz-könyvben talált legszembetűnőbbről beszéltem: az állandó fenyegetettségi érzésről. Kimutattam viszont, hogy a szerző helyzete a könyvben milyen tragikus, hogy állandó üldöztetési érzése ellenére kétségbeesetten harcol az ésszerűért, még inkább annak nevében egy elviselhetőbb létformáért. Könyv s szerző iránti lelkesedésemben odáig ragadtattam magam, hogy azt állítottam: a sorsból kiábrándult Méliusz tulajdonképpen bennünk, mai olvasóiban hitt, akik számára akkor a jövő voltunk, és ezt a nézetemet, bár kissé fennköltnek tűnik, most is igaznak érzem, ám főleg olyan formában, hogy megvan benne ugyanakkor a fogalom ellentétpárja is, mármint a nemhit. Ugyanis az, aki a történelmi múlt humanista, haladó csúcspontjait egyenes vonallal köti össze, majd az egyenest a jelen szilárd pontjai hiányában meghosszabbítja a jövőbe, az valóban töretlenül hisz, de mindenekfelett cáfol egy olyan jelent, amely ellentmond mindennek, ami emberi. Menekül a pillanatnyilag megoldhatatlantól, az erejét meghaladó szörnytől, szorongásai, kafkai életérzése forrásától. Annak felismerésétől, hogy a lét abszurd, hiszen a fasiszta jelen minden humánus diszciplína ellenére él s pusztít. Vagy talán mégsem a világban kételkedik? „… Mit is ér gyatra szellemi fegyverünk, az Ésszerűség és Humánum” – kérdi a könyv vége felé. Mit ér ez az ésszerűségnek és humánumnak nevezett „gyönyörű és fenséges abszurditásunk”.

Tehát nem a lét, a hozzá való írói viszonyulás képtelenség. De az idegen szó másik szinonimája még jobban kifejezi a fogalmat: a humánum értelmetlen. „Fegyver és gyűlölet nélkül – írja – semmire sem megyünk a gyűlölséggel szemben, amikor az már fegyvert fogott és fegyverrel gyakorolja az elnyomást…” És ez a felismerés súlyos lelki rövidzárlatnak lesz okozója. Annak, hogy az indulattól szenvedő indulattal kénytelen élni. „… Az indulattal, amitől humánumunk oly elemien irtózik, amit megvet és elutasít. És ez az önellentmondásaiba fulladás – legyen az ellentmondás valóságos vagy látszati –, ez a már említett lelki rövidzárlat, amit itt Méliusz feltár, sokakban felismerhető vonás. Lét s tudat feloldhatatlannak látszó – mert az adott társadalmi viszonyok között valóban megoldhatatlan – ellentmondása egyre inkább önmaga felé fordítja a kisebbséget. Befele fordul és elszigetelődik. A megszépített múltból, a megtagadott jelenből, testhez álló mítoszokból és fétisekből meg sok más hordalékanyagból konstruált képzelt világba menekül. Méliusz – és társai az öntudatban – egy olyan jövőbe „menekülnek”, amelyben a Kommunista Párt programja biztosítja a fejlődést és a demokratikus jogokat. Az esetlegesen magukra maradt rétegek viszont olyan világban keresik emberi személyiségük megvalósulását, amelynek saját törvényei, saját erkölcse és értékrendje van, olyan erkölcse és értékrendje, amely szélsőségesen más, mint az őket létükben fenyegető fasiszta-hivatalos, de amely hamis világkép, mert védekezésen alapul, értékek s erkölcsök ehhez viszonyított lebegő árfolyamán. Innen – például – a kisebbségi közélet és kultúra eredendő provincializmusa. Innen a közszellem csak istent és ördögöt, csak zsenit és dilettánst ismerő kizárólagossága. Ezért van szüksége fétisekre, és ezért él mítoszokban. Mert önmagába kényszerítették, mert megbélyegzésekkel igyekeznek távol tartani természetes szövetségeseitől, a román és más nemzetiségű dolgozóktól. És ezen az atomjaira hullott kisebbségi társadalmon úgy fújnak át az egyetemes, világalakító nagy gondolatok, mint elhagyott ház kitört ajtaján-ablakán az őszi szelek, csak a költőkből csal ki hangot az, ami egyetemes, mint törött ablaküvegből az átfújó szél. „… Hősies sors ez a mienk… – írja Méliusz –, mert akkor állunk helyt e kisebbségért, amikor alattunk s körülöttünk minden bomlik… közösségi élet nincs a kisebbség számára, csak egyetlen közösség lehetséges; azoké, akik a hatalomból élnek…”

Egy létében fenyegetett nemzeti kisebbség tudatalatti védekező reflexeiről szóltam. Természetes, hogy védekezik, hisz támadják. A láz is védekezés, de egyben a betegség jele. Ki kell tehát mondanom, hogy tragikus sorsával, kínos-keserves magamentésével együtt a fasiszta elnyomás alatt élő kisebbségi társadalom – beteg világ. Ezért kellett a regény alatti világba leásnom, hogy elmondhassam: a kisebbségi életérzés talán legfőbb jellemvonása a lelki kompenzáció, az őt ért sérelemért saját magának szolgáltatott kárpótlás. És hogy ez alkalmilag hova vezet, arról tanulságos történetet találni a könyvben.

7.

Egy írótársa Nyárád menti szülőfalujában tett háború előtti látogatását idézi fel Méliusz művében. Egy éjszakát, amelyben mágikusan szertartásosés patriarkálisan meleg mulatozás folyik. És itt önkéntelenül-akaratlanul önmagáról is vall – mint mindig. Arról az érzés-komplexusáról, amit később állandó hontalansági érzésnek nevez. És ezért is szereti ezt a világot, ezt a huszadik századi ősiséget, amely olyan nyugtatóan ő maga, mert neki – oka sok – az efféle nem adatott meg. Ez a lélekben valahova tartozás, de mégis nem egészen odatartozás óvatosan örvendező és fájóan nosztalgikus érzése, amit – az olvasó ismételt engedelmével – jól ismerek és átélek, mint e vidékről jött szülők városban született gyermeke. Felidézte bennem a könyv e fejezete a saját érzelmeimet is, amikor időnként „haza” megyek az ősi, mert évszázadokon át őseim túrta földre, és fájdalmasan érzem, hogy nem úgy vagyok otthon, ahogy – egyesek – elvárnák, nem a messzire szakadt árva könnyes nosztalgiájával, hanem… hanem másképp. Nem vagyunk elszámolási viszonyban az „otthoniakkal”, és bár szeretjük egymást, nem menekülünk egymás virtusába, modorába, vagy utánzásába. Ők engem városi embernek tartanak, és nagyon csalódnának – gondolom –, ha egy hirtelen mozdulattal gyöngyháznyelű kisbicskámat vágnám a géréndába. Vagy legalábbis csodálkoznának, hogy erre a székelykedésre miért van szükségem. Hisz vagyok én vasalt nadrágban is annyira önmagam, mint akármelyik harisnyás atyámfia. No de ez már életérzésében mai és a nadrágos-falusi ellentéttől jobbára mentes világ, s kiszalad a múltat idéző könyvidőből. Nem baj, mert ez nemcsak állapotjelzés, hanem álláspont is. Annak leszögezése, amire hitem s felfogásom kötelez: nem harisnyával mérjük az emberséget. Még a nemzetséget se!

És e látszólag ide se tartozó vallomás után, hadd mondom el, mi történt azon a könyvbeli Nyárád menti és mindenek felett boros éjszakán. Az, hogy a mámor tetőfokán a tájszülöttje – valamire replikául – ezt vágja a vendégségbe érkezett barát, kolléga szemébe: „mit tudsz te ahhoz, te rác…” És ez az akkori bontás soha nem gyógyuló sebnek bizonyul. „… Repült felém a székely virtus bicskája, a paraszti gőg baltája…” írja keserűen Méliusz, bár védőn azonnal hozzáteszi: „Sokat ittunk, Sándor.” És a tanú nézi a könyv lapját, újra elolvassa, immár ki tudja hányadszor az említett részt, és valami egész különös vágyat érez ahhoz, hogy belenézzen az olvasó szemébe. Mert az egész ott kezdődik, hogy ő mint tanú a bántó felet szinte rokoni szeretettel szereti, miközben tudata szerint a megbántott nadrágos védelmére ragad tollat. És ezért azt mondja – hosszú töprengés után –, hogy nem reális ez az ellentétpár. Mert először is – hogy tanúi minőségemben s az olvasóval szembenézni való szándékomban előlépjek – az egész ott kezdődik, hogy én a nyárádmentiről ezt nem hiszem el. Mert nem hihetem! Miért bújócskáznék, hisz Méliusz megmondja: Kacsó Sándorról van szó. A legtisztább íróról, aki a két világháború között élt. Az emberi becsületességnek egy olyan mintapéldányáról, aki megalkuvás nélkül küzdött a kisebbségért, de aki a leghamarabb felismerte az effajta „rácozás” veszélyeit. Akiről a Vásárhelyi Találkozón elhangzott előadása után ez erdélyi jobboldali sajtó azt írta, hogy „magyar szempontból egyenesen káros elem”. Aki a nagy hatású Brassói Lapok élén és regényben és minden eszközzel kimutatja, hogyan vesz részt az úgynevezett magyar banktőke a székely kisparasztok tönkretételében. Aki a bécsi diktátumot követő menekülési pánikban tiszta szemével néz a viharba, és azt mondja: mi nem megyünk, mert itt van szüksége ránk a nemzetiségnek. Akit a kommunisták szabadítanak ki a Tîrgu-Jiu-i internálótáborból. Akinek Salamon Ernő így dedikált könyvet: „Kacsó Sándornak, a becsületes, tiszta lelkű embernek kijáró hűséggel.” Akinek … Mit folytassam. Énregényről van szó: vajon logikus e figura ajkán a nacionalista gőg? Következik efféle a jelleméből? Nem. És ezt Méliusz sem tagadja. Végig menti is Kacsót. „Úgy lehet, csak tréfáltál, Sándor… De az »idegen«… ésszerűtlenül érzékeny.”

És akár el is lehetne ejteni a vádat, hiszen a leírt szavak: „tréfáltál” és „ésszerűtlenül érzékeny”, felérnek egy békítő öleléssel. De a tanúnak indítványok tételéhez nincs joga. A tanú mondja, amit tud, az ítélet nem rá tartozik. Mondom tehát: ez az úgynevezett érzékenység gyakori következménye a kisebbségi létnek. Sőt maga az „idegen” bélyeg is. Tehát Méliusz fájdalma valós. Rendkívül fájdalmas szavakat tudunk „mi székelyek” találni, ha azt mondják ránk, hogy „idegen”. Mert mondták. És gyakran rendkívül érzékenyek vagyunk minden valós vagy csak feltételezett bántásra. Mert ez tulajdonsága némely kisebbségi rétegeknek.

Mert itt mégsem e két, mindannyiunk által nagyra becsült emberről van szó tisztelt instáncia – mai olvasó –, hanem arról a lélekölő helyzetről, amelyet egy fasiszta elnyomás a nemzeti kisebbség számára teremt. Nem gőgről van szó – bár ilyesmiért a székely nem megy a szomszédba – és nem is Méliusz túlérzékenységéről, hanem a kisebbségről, amelyben mindkét tulajdonság mélyen gyökerezik. És ha ez mentség, még hozzátehetem: mindez valahol védekező funkcióként van jelen. Megdöbbentett annak idején Sartre-nak egy mondata a Szavakban: nem akartam soha elnyomni, mert sosem nyomtak el. Ez a dialektikus ellentétpár ilyen fatálisan együtt jár? A megalázott – megalázni akar? Ismétlem: egyfajta igazság alapanyagaként fogadom el a fenti emlékfoszlányt. Nevek nélkül.

Mert önkéntelenül szembe kell helyezkednem egy másik kisebbségi vonással, azzal, hogy az elnyomás alatt vergődő ember szemében olykor a saját fajtájabeli is gyanús. Az is, amelyik őt képviseli, vagy képviselni akarja. És képviseli becsülettel… És számolnia kell mégis a gyanúval. Mert az elszigetelődött kisebbségi számára egy ember értékét sokszor az illető megnyilatkozásának pillanatnyi piaci értéke dönti el. Egy véletlenül, mámoros meggondolatlanságban, vagy egyszerűen rossz összefüggésben kiejtett szó hihető számára – bár egy élet cselekedete mond ennek ellent. És az is igazság, hogy a kisebbség bizonyos rétegei keresnek egy náluknál is kisebb kisebbséget, hogy azzal szemben és valamilyen jogon diadalmaskodjanak.

„Őrület, tiszta őrület – írja Méliusz a Sors és jelképben –, elmebaj, hogy a nagy a kicsit, a számos a keveset, az egyszínű a pettyest, a megkülönböztetett az általa is megkülönböztethetőt keresi meg magának áldozatul, hogy megbélyegezze, hogy a jogból kizártként kizárja a kizártak közül, hogy egyenlőtlenként kilökje az egyenlőtlenek egyenlőségéből. A többség alatti kisebbség önmagában a többségi hatalmat játssza el nevetséges és romos színpadán… úgy tesz, mintha Hatalom lenne, mintha a hatalom mindössze a büntetés, a kizárás joga lenne. Őrület, tisztára őrület az őrületben …”

Fájdalmasan igaz szavak. Fájdalmasan igaz tünetei egy betegségnek. És telitalálat ez a könyvbeli történet is. Csak annak kell kezelni, aminek a szerző is szánja: egy énregény részének, egy lelkiállapot kicövekelésének. Mert e két pólus együtt igaz, itt rejlik a szörnyű rákfene: az állandó lelki kompenzáció. A sorsáért való kárpótlás beszerzése – bármi áron.

Így teremtik meg maguknak az elszigetelt rétegek azt az önálló világot, amibe beletaszítják, s amely a hamis mítoszok, áligazságok és egyéb veszedelmek meiegágya. És amely elsősorban számukra veszélyes.

Gyötrő könyv – mondottam. Állandóan József Attila járt az eszemben, míg olvastam: „fel kéne szabadulni már”.

És most, amikor a könyv okozta lelki terheimet is leteszem a türelmes papírra és visszanézek a múltra, egy másik verssor jut eszembe, ugyancsak a nagy proletártól:

„Édes Hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek hűséges fiad!…”

De ez már a jelenhez szól, e múltról szóló könyv ellenpólusához. Mert a szocialista Románia polgárának ajkán ez nem felszólítás, hanem állásfoglalás: a hazához való viszony megfogalmazása.

Megjelent A Hét V. évfolyama 6. számában, 1974. február 8-án.