Lapunk idei 39. számában Csáky Zoltán tévéfilmje kapcsán, de főleg más riportemlékek alapján vitába szálltam tévériporterekkel. Azt állítottam – ismétlem: néhány riportból kiindulva –, hogy túlságosan is a végletes helyzeteket keresik, amelyek ugyan okoznak a nézőben jótékony érzelmi sokkot, de nem segítik az értelmi továbbgondolást. Ezek jobbára olyan egyedi esetek, amelyeket tanulságaikkal együtt tudomásul vesszük, de amelyeknek a szélesebb körű társadalmi érvényessége vitatható. Tehát Mark Twain-nel szólva egymillió fontos bankjegyet kapunk, de azt senki nem tudja nekünk felváltani.
A vitába belekapcsolódott a lap két belső munkatársa, Tabák László és Horváth Andor (40. szám), lényegében nem értettrk velem egyet. Azért mondom, hogy lényegében, mert itt-ott nyitogattak ugyan számomra apró kapukat, de határozottan kiálltak az úgynevezett szenzáció-riport mellett. Inkább a megvalósítás körül véltek hibákat felfedezni. Herédi Gusztáv is vitatkozik velem (41. szám), de a végén azt mondja, valóban „számolni kell a végletes helyzetek végletes hatásával”.
Mert – és ebben látja kérdésfelvetésem hasznát: „Akire gyakran rákiabálnak, előbb utóbb közömbös lesz az ordítással szemben.” (Szándékosan hagyom ki a gondolatilag előrevivő elemek közül Herédinek azt a meglátását, hogy a szenzációriport a gyengék erős fegyvere, mert ez csak látszatra szól mellettem, lényegében intencióim ellen van. Ha ugyanis gyengékkel hadakozom, ugyanolyan helyzetbe kerülök, mint a végletes helyzetű riportok után: tudomásul kell vennem, hogy ez van. Hozzászólásom viszont épp ellenkező meggyőződésből fakad: nem a tehetséggel van baj, hanem időnként a nézőponttal. Vagyis a tévériportról kialakított egyfajta felfogással. Túl hangos, lejjebb kellene csavarni.)
A vitába Bodor Pál, a tévé nemzetiségi adásainak főszerkesztője is belekapcsolódott (42. szám), és ő is dob számomra egy príma mentőövet: „Ha Huszár Sándor vitaindítóját megfordítom és úgy értelmezem, hogy még nem sikerült – vagy ritkán sikerült – az úgynevezett «egyszerű» vagy «átlagos» embert, a nem végletes helyzetek emberét a maga teljes érdekességében, mélységében hitelesen megszólaltatni – akkor maradéktalanul igazat adok neki.“
De én ezt a mentőövet sem fogom ki, mert én nem azért ragadtam tollat, hogy igazam legyen, hanem hogy elvtársi-baráti kollokviumban tisztázzunk bizonyos közérdekű kérdéseket. Nem valamilyen bűnt lepleztem le, hanem egy olyan hibaforrást emeltem ki, ami hitem szerint csökkenti a riportázs hatásfokát. Pontosan azt akartam, amit Bodor Pál a hetvennégyes Korunk-évkönyvben közölt tanulmányában (Tévé-tevők és tévé-eszmék) a kritikától elvár. A tévékritika – írja – „együttgondolkodás az alkotókkal, szerkesztőkkel, riporterekkel, közös figyelése szándéknak, koncepciónak, megvalósulásnak: a tévékritika integrálja elméletileg is a tévéműsort a sajtóélet egységébe…“ És tökéletesen egyetértek vele abban is, hogy a romániai magyar sajtó „nem asszimilálta mint problémát, mint szociológiai és kultúrszociológiai anyagot mint műfajelméleti kérdéscsoportot” a tévégondokat. Írásomban épp erre történt (belátom: szerény) kísérlet. Bizonyos koncepciót véltem felfedezni a riportokban, és válaszcikkében Bodor arról győz meg, hogy nem is minden alap nélkül: ,,A televízió magyar műsorának eddig mintegy 450 adása pergett le – írja – s a négyszázötven adásban legalább 1000 riport. A Huszár Sándor által végletesnek minősített témák még tíz riportban sem jelentkeztek. Sajnos.”
Amiben pedig – bárhogy nézem – elvárás jelentkezik, tehát: koncepció. Tehát a vitának van alapja. Én ebben látom ügyködésem igazát, és nem abban, hogy állításaim mindenike szentírás. Mert nem az. Magam töprengésnek szántam a cikket s annak is neveztem. Együttgondolkodásnak, amelyben egyikünk sem akar bajnoki pontokat szerezni.
A műfajelméleti kérdésfeltevés igényével írtam és Bodor Pál ilyen igénnyel is válaszol. És felsorolja több novellámat annak igazolására, hogy én – ahogy mondani szokás – vizet prédikálok és bort iszom. Csakhogy tudtommal a novella más műfaj. Az, amit Bodor a riportnak tulajdonít, az a novellának lényegi tulajdonsága. Nézzünk csak bele az esztétikai lexikonba: a novella „többnyire döntő mozzanatok bemutatására szorítkozik, a társadalmi életnek vagy a tipikus hős lelkének mélyére villámfényként bevilágító váratlan, drámai eseménysor“. De azonnal biztosítom is Bodort: nem tartom bűnnek, ha a riport váratlan drámai eseménysor. Csak azt tartom szóvá tenni érdemesnek, ha ebben látjuk a riport nagyságához vezető utat. Kacsir Mária fején találta a szeget (40. szám) a Csáky-riporttal kapcsolatban: „a probléma jelentkezése túlságosan irodalmi (inkább irodalmi eszközökkel feltárható), de a megközelítés éppen ennek hiányában szenvedett.”
Mert itt van a lényeg: a novellisztikus helyzetben a riporternek nincs olyan hatásos eszköze, mint a konkrét valóság közegellenállásával megküzdeni nem kénytelen novellistának. És akkor legalább ne keresse azokat a helyzeteket, amelyekből nem tudhat teljesértékűt kihozni. Mert – hiába – másként olvasunk egy novellát és másképpen nézünk egy megtörtént esemény kapcsán készült riportot. Mondtam: a halál bekövetkezte után már nincs kedve a nézőnek okoskodni, hogy így kellett volna, vagy úgy kellett volna. Belőlem semmiféle okos szó nem tudta kitörölni a képernyőn megjelent halott gyerek arcát. Ha olvasom talán, nem így vagyok, mert az irodalom nem ennyire és nem így valóság. A képi láttatásnak lehet ez is egy sajátossága.
Továbbmegyek: láttam a tévé román nyelvű adásában egy riportot. A riporter felfektetett az út szélére egy ember alakú figurát, a tévés pedig figyelte, hogyan viselkednek az arra elhaladó autósok. A riport döbbenetes volt. Éppen azért, mert improvizált egy végletes helyzetet, de nem zárta le az ügyet. Azt mondta: íme, állampolgár, tőled meghalhatott volna egy ember, lelkiismeretlen vagy. De nem halt meg. A halál ugyanis gyökeresen új helyzet. Hiába, a néző nem kísérleti alany, mert a tényeknek – úgy ahogy Bodor mondja – valóban nincs esztétikai hierarchiájuk, de van lelki, lélektani hatásfokuk, amin a néző, úgy látszik, nem tudja magát túltenni. És engedje meg Bodor Pál, hogy egyúttal határozott legyek: ehhez én jobban értek, mert néző vagyok.
És végül hadd mondom el a véleményemet a rokkant Margareta Moldován ügyéről is, amit Bodor Pál – méltán – a tévé nagy győzelmének tart. Magam is gratulálok érte. Fegyvertény volt. Háromszáz ember írt levelet. Fél óra alatt felszerelték a telefonját, s a többi, s a többi. Nagyon szép és emberi. Mondhatnám, általánosan emberi. Vagyis természetes. Mert ez a keresztény hitvallásban is benne van, hogy segítenünk kell a rászorulókat.
Én a szocialista társadalom új emberétől azonban azt várom, hogy az egészséges ember iránt is legyen figyelemmel, ne csak a rokkantakkal szemben ilyen látványosan nagylelkű. Ismétlem: örvendtem Margareta megsegítésének, és tudomásul vettem, hogy lám, lám, miket nem produkál az élet. De amikor Carmen Dumitrescu megkérdezte az egyik bukaresti elárusítónőt, hogy mi az élete sorsa, s az elmondta, hogy francia szakon felvételizett, de nem sikerült bejutnia, s mikor már jócskán mosolyogván egymásra feltette neki a kérdést: mondja, azért bánik ilyen pimaszul a vevőközönséggel, mert derogál magának a kiszolgálás, átéltem azt a diadalt, amit Bodor a Margareta-történettel akart nekem okozni. Mert aki az egészségessel jól bánik, az a beteggel is jól fog. De fordítva: aki a betegtől meghatódik, az nem biztos, hogy erkölcsi magatartásában is szilárd. Ilyen esetekben általában magunkat szoktuk megsajnálni.
Tehát bármilyen furcsán hangzik, a Carmen Dumitrescu-riport általánosabb és nagyobb probléma, a Margareta-riport jó, de részletkérdés. Ennyiben és így vagyok a végletes riportok ellen. Ezért nem szeretem a látványos gesztusokat. Ezért hiszek a fontos, lényeges hétköznapi tényeknek.
Ennyit. És meggondolkoztatás lévén a szándékom, ezzel a magam részéről a vitát lezártnak tekintem.
Megjelent A Hét V. évfolyama 43. számában, 1974. október 25-én.