Harry Majorovics zeneszerző Kolozsváron, aki – ha jól tudom – főleg filmzenét komponál. Bukarestben. Mikor – minden szökőévben – találkozunk, azonnal bejelenti, hogy rövidesen csólentvacsorát főz valamelyik közös barátunknál, és oda én is hivatalos leszek, mint díszgoj. (Nem tévesztendő össze a diszkzsokéval!) De az efféle csak tűzijáték, duma, mert a lényeg mégiscsak az, hogy kölcsönösen szeretjük egymást Harryval. Részéről feltehetően egyszerű személyi vonzalomról van szó, nálam többről. Én Harryban lelkének a kettősségét szeretem. Egyfelől azt, hogy zsidóságát büszkén viseli, másfelől azonban, hogy senki nem tud olyan jóízűen röhögni az efféle (nemcsak zsidó) kompenzatív kivagyiságokon, mint éppen ő maga.
A beszélgetés, mit leírok, a hatvanas évek elején esett meg kettőnk között Kolozsváron, az Unió utcában, egy ilyen év végi zaklatott Hangulatban. Azt hiszem, autóbuszra vártam, amikor hozzám lépett, és azonnal a lényegre tért:
– Na, halljuk, mi újság a politikában.
– Semmi – feleltem tömören –, mi lenne.
– Hagyjuk a mesét, Hirsch! – mondotta, mert színházigazgató koromban éppily „tisztázatlan“ barátságok miatt azt terjesztették, hogy eredetileg Hirsch voltam.
– Neked ismerned kell a széljárást.
– Harry – feleltem mérgesen – ,nem neked való a politika. Te csak írjál filmzenét és tartsd a szád.
– Nagyon rosszul látod a kérdést! – jelentette be akkor Harry. – Nekem muszáj politizálni, ha akarok, ha nem. Tudnom kell, mikor zárnak ki a Zeneszerző Szövetségből.
– Na – mondottam türelmemet vesztve –, ebből elég legyen. Manapság mindenki mártír akar lenni, ettől meg kell bolondulni!
– Nem tudom, miért lettél ideges – borzolta fel magát a barátom.
– Mert miért zárnának ki pinkt téged?!
– Ja? – mondotta. – Valószínű azért, amiért eddig, már háromszor kizártak.
– Akkor biztos valamit csináltál – válaszoltam.
– Én? – tárta szét a karját. – Hát így ismersz te engem? Jött valami baloldali elhajlás, ami ellen a Zeneszerzők Szövetsége is állást foglalt, és akkor azt mondták: itt van ez a Majorovics, aki állandóan ilyen baloldaloskodó frázisokat mond, ez nem idevaló. És kitettek. Aztán telt. múlt az idő, jobboldali elhajlás keletkezett a Szövetségben, tisztogatni kellett, s azt mondták: itt van ez a Majorovics, mindenféle zavaros dolgokat dumál összevissza, hát nem jobboldali elhajlás ez? És ismét kitettek. Ettől már csak egy-két év választott el, amikor mint kozmopolita kerültem bélistára. Hát most már beláthatod, hogy ismernem kell a széljárást.
Nevettem, mert mi mást csinálhattam volna.
– Ne haragudj, én ezt nem értem.
– Pedig abszolút érthető – felelte. – Ide figyelj: míg a világ világ, mindig valamilyen irányzat harcol a másik ellen. Ha egyesek győznek, kinyírják a veszteseket. Ha gyökeres változásra van szükség – kizárják Majorovicsot, aki sehova sem tartozik, a Zeneszerző Szövetségből. És ez természetes, én ebben nem látok semmi rendellenességet vagy furcsaságot. Más itt a furcsa…
– Mi? – kérdeztem rezignáltam.
– Hát az például, hogy mindig csak kizártak, de egyszer sem vettek fel.
Megjelent A Hét XII. évfolyama 5. számában, 1981. január 1-jén.