Az ország életét nem ismerő idegen, ha a sajtótermékek alapján alakítana ki magának képet kulturális életünkről, feltétlenül úgy találná: művelődésünk legégetőbb gondja ma a színház. Hogy ez mennyire valós, ezen kár töprengeni. A lényeg itt az a jelenség, hogy a román és a romániai magyar irodalmi és művelődési sajtóban egyaránt a színház – újólag – a figyelem előterébe került. Egyaránt, mondom, de nem egyformán, mert míg román kollégáink főleg teljesítményekről vitatkoznak, a magyar nyelvű sajtó a teljesítmények elmaradásának okát keresi.
Bartóknak a folyóiratokban történt ünneplése kapcsán mondotta egy zenekritikus: az irodalom ezzel többet tett a zenéért, mint a zene valaha is tenni lenne képes az irodalomért. Legalábbis az erőfeszítéseket véve alapul, valami efféle az irodalom és színház viszonyáról is elmondható. Az író – az irodalom hajdani nagy színpadi csúcsteljesítményeinek nosztalgiájaként – sehogyan sem tud beletörődni abba, hogy századunkban színház és irodalom ritkábban találkozik, s hogy a frigyből – ha létrejön – még ritkábban születik remekmű. És ez a nosztalgikus vágy a világot jelentő deszkák iránt olykor odáig fajul, hogy némelyik az erőszaktól sem retten vissza. Mint legutóbb is, amikor egyik kritikusunk a színházak működésének átszervezése s össze-vissza való egyesítése ügyében fárasztotta – különben kitűnő – tollát. Az efféle – fakadjon bár a legjobb indulatból – aggodalommal tölti el az olvasót, s ezért szükségesnek tartjuk jelezni, mi azokkal értünk egyet, akik az együttműködés és az együtt-alkotás, nem pedig az ilyen kétes kimenetelű (és illetéktelen) beavatkozások útját járják.
Irodalmi folyóirataink, az Utunk (48. szám) és az Igaz Szó (11. szám) a két szerkesztőségben lefolyt és a hazai drámaírás gondját-baját összegező kerekasztal-értekezlet anyagát közlik. A szokottnál jóval terjedelmesebb – s a kérdésnek tulajdonított jelentőséget ezáltal is jelző – vitaanyag rendkívül gazdag és jelentős és alapja lehet egy színház–irodalom közötti gyümölcsözőbb együttműködésnek. Elsősorban a nagyobb apparátussal dolgozó, több város szakembereit mozgósító, és a vitára, a színház és irodalom eszmecseréjére építő Igaz Szóé. Az Utuiké belterjessége és egyetértésre alapozott jellege folytán főleg megállapításokra szorítkozik. Olyanokra is, amelyek – a színháziak véleményét figyelmen kívül hagyva – talán az objektív igazság mércéjét sem ütik meg. Hogy a színházak nem akarnak hazai darabot játszani, hogy a színházak hibájából a közönség – sajnos – nem szereti az irodalmi értéket jelentő drámai alkotásokat, hogy a színháziakat megszállta a rutin, s emiatt nem képesek sikerre vinni a gondolati sűrítettségű új hazai darabokat. „Véleményem szerint – mondja az egyik asztal körül ülő kritikus – ennek a megbeszélésnek most az lenne a feladata, hogy olyan hangulatot teremtsünk, amelyben tarthatatlanná válik azoknak a helyzete, akik elzárkóznak ezek elől a drámák elől.”
Ez az irodalom lelkivilágát jellemző hang és hangulat – amely ha csak a helyzetet nézzük és figyelmen kívül hagyjuk azok okozati összefüggéseit, még indokolt is – az Igaz Szó-vitán szintén felcsendül, de a „másik fél” jelenléte, az ellentétes vélemények összecsapása végső fokon erősen módosította az Utunknál leszűrt tanulságokat. Mert Vásárhelyen a szerző szólal fel, nemcsak kritikusa, és bátran bevallja, hogy mindennek oka a színház, ahol őt a rendező nem érti, az igazgató pedig – többnyire – illetéktelen. A színházi rendező viszont abbeli véleményének ad hangos kifejezést, hogy az író nem érti a színházat, amely ugyebár külön szakma, főbűnösnek mégis a kritikust tartja, aki aztán semmihez sem ért: sem irodalomhoz, sem színházhoz. Mondom, az efféle hangulat itt is kipattan, és ez önmagában nem is baiűj, mint ahogy az Utunk szervezte beszélgetés bizonyos értelmű egyoldalúsága sem az, hiszen a vélemények, hitek, meggyőződések feltárulkozása a dolgok természeténél fogva a vitás kérdések tisztázódását szolgálja, általánosítások alapja lehet. Mint ahogy megítélésem szerint Szőcs Istvánnak sikerült a vásárhelyi értekezleten a színház–irodalom vitában olyan véleményt kialakítania, amely már sokkal közelebb áll a valóságos helyzethez, mint kollégáié az Utunknál. „Hogy a hazai drámairodalom sikerei nem nagyobbak a jelenleginél – ,mondja Szőcs –, annak elsősorban az az oka, hogy szerzőink és rendezőink szempontjai nem esnek eléggé egybe. Rendezőink nem mindig érzékenyek az irodalmi minőségek iránt, az írók pedig nem alkalmazzák céltudatosan a színpadi hatáskeltés eszközeit.” Ez az a hang és álláspont, amelyen és ahonnan vitatkozni érdemes.
És ez a reális józan hang mindegyre felcsendül Vásárhelyen. Szőcs Kálmán például arra figyelmeztet, hogy a színházasdinak van egy olyan el nem hanyagolható tétele, amit közönségnek hívnak. És ezzel el is érkezett volna az értekezlet egy olyan szintre és problematikára, amelynek alapos megvitatása rendkívül sokat segített volna a további gyakorlati munkában. Ugyanis bármennyire igaz, amit Szőcs Kálmán mond, az irodalmi termést véve alapul, ez mégis inkább nagylelkű nyilatkozat, mint reális irányulás. Az írók többsége ma is meg van győződve – ha így ki nem is mondja –, hogy közönségnek írni, úgymond „engedményeket tenni” csakis az irodalmiság rovására lehet. Itt kellett volna tehát a vitát okos szóval megfelelő mederbe terelni, hogy az ezzel kapcsolatos félelmek és aggodalmak mindkét részről kimondassanak. Hiszen az sem titok, hogy a színházak épp fordítva, a közönségsiker szempontjából ítélik meg egy darab értékeit. Innen a két fél merev elzárkózása, hiszen a tényt, vagyis a hazai dráma átütő közönségsikerének elmaradását mindkét fél a maga szempontjából magyarázza.
Nem érthetünk egyet azzal a színigazgatóval, aki egyáltalán szükségesnek érezte megemlíteni, hogy a hazai dráma sokkal többe kerül a színháznak, mint a klasszikus, hiszen a hazai dráma rentabilitása csakis szellemi, eszmei, esztétikai jellegű lehet. A kérdés csupán az, hogy valóban rentábilis-e ilyen szempontból. Az értekezleten felemlített drámai remekek mérsékelt sikeréről mint jelenségről Bözödi György mondott, legalábbis meggondolkoztatót. Bizonyos drámák kritikusi visszhangját értékelve így fogalmazott: „…ez a visszhang irodalmunk egy másik jelenségére is utal, nevezetesen kritikai értékelésünk lírai, hangulati hajlamosságára”. Majd így folytatja: „S annál is feltűnőbb ez a szuperlatívuszokban való beszéd, mert a provincializmus elleni küzdelem jegyében történik, pedig a vidékiességnek épp az a legjellemzőbb tünete, hogy nem képes kellő kritikai mértéket tartani…” Es ha ehhez még hozzáadjuk Farkas István rendezőnek azon megállapítását, hogy szerinte a hazai magyar drámairodalom nem a szolgálatban, a közönséggel való együtthaladásban, hanem egyenesen csúcsteljesítményekben keresi a hasznát, akkor talán kibontható egy, az Utunk ténymegállapításaival némiképpen szemben álló új antitézis: 1. Az igazi, az irodalmilag értékes hazai drámának nem lehet fő jellemvonása az, hogy figyelmen kívül hagyja a közönséget. 2. Szerző és színház konfliktusában nem szabad csak szubjektív szempontokat feltételezni, mert itt az elmélet és a gyakorlat, a lehetőség és valóság dialektikus ellentétpárja testesül meg. 3. Téves az a felfogás, miszerint a színház valamiféle cserkész-mozgalomhoz hasonlatos. Az Igaz Szó értekezletén ugyanis többen kijelentették, hogy a szerzők „segíteni akarják a színházat”, valamint az is, hogy „a színházak segíteni kívánják a szerzőket”. Beszéljünk inkább érdekekről, hiszen itt mindenkinek meg kell találnia a számítását, szerzőnek, színházi embernek és közönségnek egyaránt, csak akkor lehet a színház valóban ható tényező. 4. A színikritika ne tekintessék a bajok kútfejének. Az a fajta szokványos színibírálat, amely a hazai sajtót – sajnos – uralja, sem színháznak, sem írónak, sem közönségnek nincs ártalmára. Sajnos, azt hiszem, javára se.
A romániai magyar irodalomnak mindig gyenge pontja volt a dráma, ma sem erős, de talán sosem voltunk közelebb ahhoz, hogy az legyen. Elsősorban azért, mert tehetséges emberek fordultak érdeklődéssel a dráma irányába. A két világháború közötti időszakban azért nem alakulhatott ki jelentős drámaírás, mert a színházban az igényt a megfelelő anyagi szinten levő kispolgár jelentette, s így az író nem érezhette tribünnek a színpadot. Ma a színházak közönsége megváltozott, sokkal heterogénebb is lett, az elvárások más jellegűek, de tribünnek ma is csak akkor fogja érezni az író a színpadot, ha a nézőtér is annak érzi.
Az út, amelyen az író haladhat, elágazik. Az egyik út a magány útja, azoké, akiket majd az utókor fedez fel és értékel. Valós út, de hatalmas önbizalmat és csalhatatlan értékítéletet igényel. A másik út emberibb és talán biztonságosabb is: együtt a közönséggel. Ennek azonban az az előfeltétele, hogy ne elvont szempontok szerinti, hanem olyan magas színvonalon íródjék a dráma, hogy azt a közönség is megértse és magáénak érezze.
S végül még egy értékelő szót irodalmi lapjaink színházépítő szenvedélyéről, amit mi a magunk részéről követendő példának tartunk. Elsősorban a színházak kellene hogy kövessék.
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.