Gondolatok egy jelentős könyv olvastán (Folytatás előző lapszámunkból)
Mint írásom első részében kifejtettem, Kacsó Sándor önéletrajzi visszaemlékezése számomra mindenekelőtt arra alkalom, hogy a két világháború közti romániai magyar irodalom kezdeti szakaszának néhány – számomra fontosnak tűnő – általános jegyét kiemeljem, folyamatait mai lelkülettel végiggondoljam.
Méliusz József közvetlen irodalmi elődeink munkásságának megismerését és műveinek közkinccsé tételét szorgalmazó egyik tanulmányában így ír: Enélkül mai irodalmunk tudata aligha alakít ki önmaga felől, máig ható eredetéről, előzményeiről teljes, tárgyilagos kritikai képet. Ennek hiányában pedig tápot nyújthat a felkísértő mítoszok, illúziók s a dialektikus visszavetítések szellemi rontásának. Ezért is támadt fel az irodalmi közvéleményben a szükségérzet hazai magyar irodalmunk áttekintése, felmérése és összefoglalása iránt. Valóban – egy irodalom önmagáról alkotott tudata egyenlő annak irodalomtörténeti tudatával.
Vizsgálódásom indítéka, de tárgya is benne rejlik ez idézetben: a szükségérzet és az önmagunkról kialakított tudat. Mindkettőben Kacsónak – ha csak egy cikk erejéig is – társául szegődöm. Persze ez egyben vizsgálódásom szféráját is meghatározza, hiszen Kacsó könyvének rendkívüli dokumentumértéke épp abban rejlik, hogy igyekszik – saját tapasztalatain keresztül – a születő romániai magyar irodalom társadalmi hátterét megrajzolni, ami – tudatformáról lévén szó – elengedhetetlen feltétele az elemző felmérésnek.
Milyen is volt hát az a társadalmi körülmény, amelyben ez a még nem eléggé új, de meghatározottságában minőségileg más irodalom kicsírázik és növekedésnek indul? Helyzetként, az akkori Kacsó számára új és soha nem látott, a mai számára viszont polgári képződményként szokványos, vagy ha úgy tetszik, törvényszerű. A kétkezi dolgozók (közülük csak a parasztságról tudósít Kacsó) lassan beinkadrálódnak az új államkeretbe. Életük alapvetően nem változott. A kizsákmányolás törvényei egyként hatnak minden országban. Legfennebb a nemzeti elnyomás plusza, ami eddig a román parasztot vagy munkást nyomta, most gazdát cserélt. Nem könnyű kölönc, de a közben megalakult Román Kommunista Párt, ha még nem is a tömegekben, de azok legjobb képviselőiben kialakítja a közös út szintézisét.
Nagy Istvánban érik már a Földi Jánost bekapta a város, meg a Nincs megállás élmény- és gondolati anyaga, s nemsokára regénybe is formálódik. És az sem lényegtelen, hogy – később – talán legszebb regénye románokról íródik (Oltyánok unokái). A társadalom úgynevezett felsőbb rétegeiben azonban a polarizáció fokozottabb. A nemzetiségi nagypolgár és földbirtokos rétegek fokozatosan benyomulnak a politikai életbe s a román burzsoáziával való egyezkedés folyamata egyben a becsületes, népükhöz hű értelmiségiek fokozatos ki- és háttérbe szorításának folyamata is.
Kacsó ezt az akkor különleges szerepet betöltő lapmunkában ábrázolja. Nagy hitelességgel mutatja meg, hogyan szorulnak ki a szellemi életből a becsületes, polgári demokratikus programú értelmiségiek, és hogyan falja fel lassan az ilyen célkitűzésű lapokat a Magyar Párt. Szégyenletes az a szerep, amit e folyamatban a magyarországi fehérterror sajtója és irodalma játszik. A román hatóságok – írja Herczeg Ferenc – egyszerűen azért asszisztáltak az Ady-ünnepségen, hogy a románság háláját tolmácsolják a magyar költő iránt, aki elárulta a nemzetét. Kacsó elmondja, hogy még a bukaresti Adevărul Literar is megbotránkozva közli a későbbi „Írófejedelem” cikkét. Természetes azonban az, hogy Herczegnek erdélyi értelmiségi körökben voltak hívei. Sodródtunk tehát – írja keserűen Kacsó Sándor – az egymással és most már a bent, önmagunkkal is folytatott vitáink zavaros áradatában. Közben pedig – és ez sok mindennek nyilván kiindulópontja – a román burzsoázia nacionalizmusa súlyos teherként nehezedik a nemzetiségiekre.
Kacsó nem társadalmi szélességében, de emberi mélységében, önmaga és környezete lelkületén keresztül ábrázolja ezt a fellángoló nacionalizmust, és könyvéből így is döbbenetes erővel tör fel a nemzetiségi elnyomás lesújtó légköre. A nacionalista diáktüntetések állandó fenyegetettsége, az ébredő fasizmus gyilkos előretörése, az elnemzetlenítés állandó kísérlete az élet minden területén. Roppant jellemző, hogy a haladó újságíró a romániai fasizmust bírálva a magyarországi „ébredő kurzust” szidja. Nacionalizmusuk egy tőről fakadt. Azzal a polgári szépséghibával, hogy a liberális kormány demokráciája erre az oldalra nem állított tilalomfát.
Meggondolkoztató – és itt egy pillanatra meg kell állnom – hogy milyen egyforma a nacionalizmus elnyomó mechanizmusa. Kacsó elmondja egy középiskolai élményét, hogy amikor az első világháború harcai során a németek bevonultak Bukarestbe, ezt megünneplendő, egy román diákkal tűzették ki a marosvásárhelyi kollégiumra a magyar zászlót. Mikor pedig az egyetemen a gyűlölködő professzor Erdély múltbeli történetét tanította, a hallgató nem a múltban érezte magát, amelyért végül is nem felelős csak akkor, ha nem tanul belőle, hanem a jelenben élte meg mindazt, amit a professzor mondott, a jelenben érezte magát ártatlan üldözöttnek vagy alattomos, ravasz és kegyetlen elnyomónak. A megalázás hozza közös nevezőre a két cselekedetet, melynek azonos mozgatója a krónikus és gyógyíthatatlan bizalmatlanság.
A könyv olvastán örömmel fedezem fel magamban azt az érzést, ami már kezdetben is a könyv olvasására sarkallt: a nagyrabecsülést Kacsó és fiatal nemzedéktársai iránt. Nem mentesek ők sok hamis történelmi tudatból következő hibától, hiszen ezeket ő nyíltan be is ismeri, de az adott helyzetben szándékuk és cselekedetük becsületes. Ő és fiatal társai az elsők, akik beiratkoznak román egyetemre, olyan közhangulatban, amikor ez magyar kispolgári körökben nemzetárulásnak minősül. Igaz, hogy a nyelvi akadály utólag lebírhatatlannak bizonyul, mert románul nem tudván furcsa, értelmetlen és gyötrődő robotolássá vált így a tanulás, és végül abba is kell hagynia, de ez a lépés hősi elszántságából semmit se von le. És ez a becsületes beinkadrálódási szándék később is jelen van bennük, amikor irodalmi csoportjuk, az ún. Tizenegyek szerveződik. Meg akartuk mozgatni „egész népünket” – írja – az egységes felsorakozás, az egységes tudat és az egységes, de egészséges népi szemlélet jegyében. Aztán könyörtelenek akartunk lenni a múlt bírálatában: mindent ki akartunk vetni magunkból, ami elfogultságnak, nemzeti gőgnek, az emberi egyenlőség megsértésének minősülhet… Elhatároztuk, hogy magunkat tartjuk annak a nemzedéknek, amely alkalmas egy új és tárgyilagosabb közszellem befogadására.
Persze a szándék szép és lelkesítő, a célkitűzések megvalósításához olyan vezető politikai erő kellene, amely – a Kommunista Pártig el nem jutván – e fiatal nemzedéknek nem adatik meg. És közben az élet egyre inkább bonyolódik. A román demokratikus értelmiségi rétegek keresik a kapcsolatot a magyar elvbarátaikkal, s e tevékenységük az országhatárokon túl is visszhangot kelt. Emlékszem, milyen diadallal lobogtattam Jászi Oszkár cikkét, amely a Revista Vremii-ben jelent meg, s amelyet a Keleti Újság is közölt a román folyóirat nyomán. A cikk Erdély válságáról szólt (ez volt a címe is), s én Ady szellemiségének az érvényesülését láttam benne. A lelki kibékülést, a kölcsönös megértést, a baráti kézfogást sürgette benne a társadalmi haladás és a politikai fejlődés érdekében. Úgy vélte, hogy erre megvannak az alkalmas szellemiségek is mind a két oldalon. Azt írta, hogy csodálja Constantin Mille „éles és hatalmas lendületét”, Costa-Foru „sugárzó morális erejét”, Goga „költői intuícióját”, Gusti professzor „átfogó európai kultúráját”. Mindezek írók, vagy kimagasló újságírók voltak, de felemlegetett “tekintélyes pártpolitikusokat is.”
Csakhogy a Kolozsvárra érkező Costa-Forut a nacionalista diákok véresre verik. És hogy a kép teljes legyen, a népéhez haláláig hű Benedek Elek néplapkísérlete, a Vasárnap egyszerűen kiszorul a falvakból a papok és felekezeti tanítók, lényegében a falusi értelmiségiek értetlensége folytán, akiknek elegük volt az októberi forradalomból.
A frontok összekuszálódnak. A történelem sodrásában az egyéniségek önmaguk és világuk ellentmondásaiban vergődnek. Goga épp befejezi Az ember tragédiája román fordítását, nyilatkozik, hogy új Ady-verseket ültet át románra, amikor ezzel szinte egyidőben a kolozsvári Nemzeti Színházban nacionalista támadást intéz az ide betolakodott „idegenek” ellen. Persze ezt az ellentmondást némiképpen megmagyarázza egy másik tény, amit ellensúlyoznia kell, nevezetesen hogy egy időközi választáson Gogát magyar szavazatok vitték be képviselőnek a szászrégeni választókerületbe, Maniu pártjának és az ezúttal is erőszakoskodó kormánypártnak a jelöltjeivel szemben.
Nem célom a pártok politikai manőverezésének leírása. Kacsó úgy vezeti elő a tényeket, mint az olyan közéleti ember, aki benne volt a dolgokban, mindent tud és mindent ismer, amit a mai olvasó nem, vagy csak későbbi élmények alapján rögzít. Ez talán hibája is a korrajznak, ami nehezíti a dolgok tökéletes megértését.
jzt azonban könnyű felismerni, hogy a Magyar Párt további tömegeket veszít. A liberális kormánypárthoz csatlakozván Kolozsváron, Temesváron, Nagyváradon elvesztettük a csatát – írja Kacsó – lehet, hogy jó időre választóink jó részét is. Ezekben a városokban a szervezett munkásság segítette győzelemre Maniu pártját, mert abban több demokráciát látott, mint a kormánypártban. Mindezt és az eddigi idevágó tényeket azért emlegettem fel, mert számomra ezek a zűrzavar jelei a nemzetiségek soraiban és jelei mindenekelőtt annak, hogy hivatalos politikusai nem képviselik a nemzetiségi tömegeket.
Roppant jellemzőnek találom ebből a szempontból is Nicolae Iorga egy interjúszövegét: Maguk a hibások – mondotta a magyar újságírónak –, mert lehetetlen politikát folytatnak. Beszorították magukat egy sarokba, s onnan ismételgetik: tiltakozunk! tiltakozunk! Az önkéntes izolálódás végzetes következményekkel járhat.
Iorgának igaza van, de hol az a szervezett politikai erő, amely képes lenne a nem egységes nemzetiséget „egységes” program alapján összefogni. Hiszen a nemzetiség maga is ellentmondásokkal teli kategória, ellenségesen szembenálló osztályokból áll, melyeknek antagonizmusát legfennebb csak elmossák ideig-óráig a nemzeti elnyomás azonos tényezői, de nem szüntetik meg. Tehát nemzetiségi egységre politikai alapon nincs és nem is lehet lehetőség a két világháború között. Annak ellenére, hogy a nemzeti elnyomással szembeni egység ösztönösen él még a legkonstruktívabb, a Romániába való beinkadrálódást igenlő becsületes emberekben is.
És itt értem vissza az irodalomhoz, mely, mint többször is mondtam s mondtuk, sok társadalmi funkciót és gondolatot asszimilált az idők folyamán. Ilyen gondolat az egység gondolata is, amely számos irodalmi törekvésben fellelhető, amely végül is bizonyos mértékig a Helikon asztalánál valósul meg Marosvécsen, ha nem is más nemzet vagy osztály ellen, de feltétlenül osztályszempontok ellenére.
A Helikon tehát egy torz történelmi helyzet egyik és irodalmi kivetülése, amelyet ma már egyértelműen bírálni vagy elítélni irodalomellenes cselekedet volna. Hiszen kétségtelen, hogy a Korunk köré csoportosuló írók munkásságának nagyobb a politikai, irodalom-közéleti jelentősége, de a dolgokat nem szabad a mából megítélni, hanem csakis az adott történelmi helyzetben, társadalmi meghatározói alapján. Hiszen a Helikon és a Korunk köre nem határolódik el szigorúan egymástól. Olyan értelemben, hogy számos helikonista több-kevesebb rendszerességgel vagy következetességgel a Korunkban is publikál.
Ezen túlmenően az akkori irodalom számára – többek között a kiadói munka megszervezésével – kétségtelen hasznos volt és ösztönző. Emellett a Helikon-találkozókon résztvevő írók döntő többségének műveit irodalmunk haladó hagyományai között tartjuk számon. Sokuk, maga Kacsó is egész közéleti tevékenységével, felszabadulás utáni aktivitásával is igazolta népéhez való hűségét. Voltak aztán olyanok is mint Tabéry Géza, aki – ezt kevesen tudják – bár polgárember, megszerkeszti a két kommunista hős, Sallai és Fürst kivégzése elleni memorandumot.
De ott van maga a szervező, Kemény János, aki így vall belső, szubjektív szándékairól: …mikor egyik gyerektelenül elhalt nagybátyám marosvécsi birtokát megörököltem – barátaim tanúk rá –, azt mondottam: szeretném javaimat az erdélyi magyar kultúra szolgálatába állítani. Hogy ez mennyire sikerült? Döntsék el mások. Annyit mondhatok, hogy mint a földosztáskor kiderüli, az örökölt vagyon nyolcvan százaléka elment, és nem az úri kedvtelésre ment el. Amit tettem, nem azért tettem, hogy magamnak reklámot csináljak, hanem mert szerettem a művészetet, az embereket.
Kacsó keveset ír a Korunkról és még kevesebbet a két írói tábor közötti ellentétről. Nekem is az a véleményem, hogy a fő front nem e két csoportosulás között vezetett. Ez csak a megítélések könnyebbik ellenállása. A fasizálódó polgári Románia körülményei között nem polarizálódott olyan végletesen az irodalom, mint egy klasszikus felépítésű nemzeti irodalomban. A frontok az emberek között és az embereken vonulnak végig. Ennek a folyamatnak a logikus következményeként alakult ki kommunista kezdeményezésre a fasizmus békés külföldi előretörésével szemben a világnézetileg egymástól eltérő arculatú írókat is egyesítő népfronti összefogás.
Kacsó Sándor bölcs és higgadt könyve irodalmi műként is esemény. Ha számomra máris irodalomtörténeti, esztétikai gondolatokat, összefüggéseket sugallt, abban én vagyok a hibás. Szeretem ezt az irodalmat minden lehetetlenségével együtt, mert többet tett azért, hogy a romániai magyarság felismerje helyzetét, hogy bekapcsolódjék az ország anyagi és szellemi termelő életébe, hogy itt román testvéreivel együtt keresse sorsának jobbra fordulását, mint sok más diszciplína.
Nem tudom azonban lezárni ezt az írást, mielőtt az egyetemesség kérdésében véleményemet nem tisztázom. Illyés Gyula, a francia irodalom kiváló ismerője írja: A világ legtürelmetlenebbül hazafias és legönzöbben hazaépítő népe versben nem ejti ki a haza nevét. Igaza alátámasztására Thierry Maulnier-t idézi: A francia költészet nemzeti hőseit Hectornak, Ajaxnak, Prométheusznak, Phedrának, Antigonénak, Kleopátrának hívják. Illyés megítélése szerint a francia költő lelke mélyén is csak azt kutatja, ami emberien közös – vagyis egyetemes. Másutt ezt írja: Bizonyos, hogy fájdalmas késéseink vannak. Petőfi s Arany mondandójának európai korszaka nem a XIX. század dereka, hanem a XVIII. század vége, Burns nagy évtizede. Ady mély, igazán új igéit azért nem tudjuk a Nyugattal megértetni, mert az a szimbolista nyelv, amibe ezek az igék burkolva vannak, ott az 1870-es éveket idézi, s így különös hulláminterferenciát teremt. Mert egy író vagy irodalom lehet akármilyen tájékozott, művelt és receptív, élni, érezni, gondolkozni csakis egy valóság, egy ország, egy nép vagy nemzetiség problémáin belül képes. És ez éppúgy érvényes Caragialéra, Hasekre, mint Tamási Áronra, aki éljen bár Amerikában vagy Pesten, sehol sem tud elszakadni Farkaslakától.
Nem a tájékozatlanság, nem a tehetségbeli fogyatékosság, hanem a szülőföldhöz, a népünkhöz való ragaszkodás „áldozatai” a két világháború közötti irodalom alkotói. Ismerik ők kiválóan a világot. Balázs Ferenc évekig járta a glóbust, Tamási is megfordul Amerikában, Kuncz Aladár Franciaországból tér haza. Kemény János szintén amerikás, külföldi egyetemen diplomál, utazik; és sorolhatnám őket tovább, a szó kimondásának kényszere azonban itt feszül meg bennünk. Itt és így. És ez számomra döntő. A magam számára bizonyító erejű.
A nagy elkésésnek, amiről Illyés beszél, s amelyben Közép-Európa kis népeinek sorsa közös, nyilván történelmi-gazdasági-társadalmi okai vannak. Egy irodalom egyetemessége függvénye annak a valóságnak, amely problémáit meghatározza, s amelyre válaszolni kényszerül. Az irodalom útjai ma és mindig így kapcsolódnak törvényszerűen az ország általános fejlődésének problémáihoz.
A kérdés itt persze óhatatlanul nyitva marad. Vannak írók, irányulások – voltak mindig –, amelyek nem akarnak úgymond kérdésekre válaszolni. Akiknek elegük volt a rögök közti bukdácsolásból s akik a kozmosz tiszta kékjében keresnek lelki enyhülést, szellemi társakat, egyetemességet. Persze, az utak sokfélék, ítéletet ki merne mondani.
Befejezésként és válaszként én is inkább ismét Illyés Gyulát idézem: Alig van a szellemi életnek fölöslegesebben feltett kérdése ennél: szükséges-e, hogy irodalmi műnek irodalmon kívüli föladata legyen? Világos, hogy igen. Világos, hogy nem. Műve válogatja; idő és hely szerint. Műve és embere.
Mindenekelőtt embere.
Megjelent A Hét III. évfolyama 24. számában, 1972. június 16-án.