Gondolatok egy jelentős könyv olvastán
Kacsó Sándor önéletrajzi visszaemlékezései (melynek második kötetéből lapunk részleteket közöl), a műfaj óhatatlan szubjektivitása ellenére kultúrtörténeti dokumentum. A közművelődés jelenkori munkása ezért is fordul feléje nagy figyelemmel. Ezúttal az irodalom jövőjét keresi múltjában, Kacsóhoz hasonlóan – mai lelkülettel.
1.
Az emlékiratban és rokonában, az önéletírásban – ha író írja – végső fokon az irodalmi általánosítás iránti bizalmatlanság szólal meg. Egy élet tapasztalatainak irodalmilag áttételes feldolgozása után az író újra végigmegy életútján, és minden tárgyat és eseményt néven nevez.
Persze az attól függően tárgyalási alap, hogy miképpen határozzuk meg mű és élet – írói alkati vonásokon túlmenő –, tehát mű és valóság viszonyát, ami manapság azért sem egyszerű, mert sajátos és történelmi körülményeink folytán az e kérdésre adandó felelet más diszciplínák értékmérőjével is megméretik. Hívjunk a vitában tanúnak tőlünk térben és időben, de szellemben nem távoli alkotókat, akiket a napi olvasmányhullám hordott spontán módon az íróasztalra.
Tolsztoj mondotta volt a század elején: idővel teljesen leszokunk arról, hogy műveket kitaláljunk. Az írók csak életük legjelentősebb és legérdekesebb megfigyeléseit fogják elmondani. Reinhard Baumgart, a napjainkban feléledő Gruppe 47 tagja viszont úgy véli, hogy az irodalom a valósághoz való dörgölözés tévedéseiből kijózanodva saját esztétikai lehetőségeihez fordul majd vissza: a kitaláláshoz, a játékhoz, a fikcióhoz.
Vajon a tizenkilencedik és a huszadik század mond itt egymásnak ellent? Új s régi szólal meg e két véleményben? Azt hiszem, nem erről van szó vagy legalábbis nagyon le kellene egyszerűsítenünk a kérdéseket, hogy a tételnek megfeleljenek. De hosszabbítsuk csak meg a fenti két gondolatsort. Kétségkívül, amíg él az emberben az a kívánság, hogy megtudja és kimondja az igazságot, törekszik megtudni és kimondani azt… – írja Tolsztoj egy levelében, majd így folytatja – És azt az egyet fogom is tenni, de nem a művészet formái között. A művészet hazugság, és én nem tudom szeretni többé a szép hazugságot. Baumgart viszont, miután kifejti, hogy a jövő irodalmának kizárólagos útja a fikció, ezt írja: Ezzel azonban egy régóta érvényes művészeti fogalom megy veszendőbe: az az illúzió, hogy a művészet mindenek előtt a felismerés és a felvilágosítás eszköze.
E végletes vélemények egyikét sem akarom propagálni, ám jelenlétük mai irodalmi törekvésekben tagadhatatlan. Nem a két ismertetett álláspont szó szerinti értelmében, hanem azok szellemét tekintve. Megítélésem szerint a jelenkori romániai magyar irodalomban – bár ezt így senki meg nem fogalmazta – e két tendencia uralkodó. Az egyik törekvés az irodalom társadalmi funkcióját keresi és hangsúlyozza, a másik viszont az általánosítás magasabb szférájában keresi és találja meg az írói munka lényegét. Bár minden – kimondatlan – általánosítás életveszélyes, én mégis megkockáztatom azt az óvatos és némiképpen udvarias véleményt, hogy az egyik tudatán, a másik tudatalattiján keresztül próbálja megközelíteni a kor emberét.
Azzal a hangulati kiegészítéssel, hogy az első csoportba tartozók abban a titkolt rossz érzésben osztoznak, hogy elmaradottak, a második csoporthoz tartozókat pedig az lelkesíti, hogy modernek s hogy a jelenkori világirodalom fejlődése (no meg a divatra oly érzékeny kritika) őket igazolja.
Ne kívánja tőlem az olvasó, hogy e nézetkülönbség, írói beállítottság vagy lelkiállapot dolgában azonnal és hivatalos képpel állást foglaljak. Főleg, hogy ez ügyben pusztán saját hitvallásomat fejthetném ki, és a tapasztalat azt igazolja, hogy – így általában, a mű bizonyító erejétől eltekintve – egyik álláspont esetleges igaza nem semmisíti meg a másik nézet esetleges igazát. Ez ugyanis már nem a lehetőségek, hanem a lehetetlenségek birodalma. Térjünk tehát vissza sürgősen a tanúk véleményéhez, mert ez érzékenységeket nem sértő területen sokkal könnyebb mozgás esik. Annál is inkább, mert e két teoretizáló szerző véleménye csak látszólag ellentétes. Az igazság nem az ellentétek szférájában, hanem azon kívül keresendő. Ugyanis mindkét véleményben az irodalom és valóság szoros összefüggése szólal meg, sőt ezen túlmenően mindkét vélemény a valóság és irodalom összehasonlításából fakadt. A reagálás különbözősége ellenére mindkettő az elégedetlenség hangja. Az irodalom iránti elégedetlenségé, amely mint világot mozgató tényező – koronként ismétlődő megdöbbenés ez! – nem bizonyul elég hatásosnak.
Századunk irodalmának és művészetének vizsgálata ugyanis elképzelhetetlen annak figyelembevétele nélkül, hogy az író, a művész lelkületét mázsás súlyokkal nyomják a kor technikai-tudományos és politikai forradalmai. Hogy az irodalom és a művészetek lihegve követik a rohanó kor változásait. Nemcsak az igazság lett sokrétűbb a multidiszciplináris vizsgálatok során, hanem az igazságok vagy események tükrözésének a lehetőségei is megsokasodtak. A festészet jelenlegi tendenciáit nemcsak a mélylélektani kutatások befolyásolták – bár ez így kétségtelenül sokkal előkelőbb –, hanem a technika fejlődése is (ha ugyan nem elsősorban az), a színes fényképezés tökéletesítése és tömegcikké válása. Az irodalom megrendülését bevallottan a tömegkommunikációs eszközök elszaporodásában és tökéletesedésében lelhetjük fel. Innen is tehát az a fokozódó művészi nyugtalanság, amely a művészi újítások, sőt meghasonlások egyik okozója egyben.
A művész, az író az élet sokrétűsége, bonyolultsága láttán nyugtalan lesz, hogy hagyományos eszközeivel nem tud eleget tenni az irodalom, a művészet hagyományos céljainak, követelményeinek.
És akkor vagy az eszközöket, vagy a célt tagadja meg. Másfelől pedig az úgymond esztétikum gépi előállításának egyre szaporodó eszközei láttán feleslegességi komplexusai támadnak, amit ismét csak valaminek a megtagadásával – gyakran a tömegkommunikációs eszközök kárhoztatásával – próbál kompenzálni.
Sükösd Mihály írja erről a folyamatról a regényről szóló kitűnő könyvében: Nemcsak a kor kiforratlan szociológiája és lélektana: az érett biológia és közgazdaságtan információs anyaga is úgyszólván érintetlenül hagyta a XIX. századi realista regényt. Egyrészt bizonyára azért, mert mind Darwin, mind Adam Smith, Ricardo, Marx tudománya megelőzte a kort, „előrefutott”. Közreadásuk évtizedeiben kevesekhez jutott el, s még kevesebben fogadták el érvényesnek; elismerése, elterjedése, hatása későbbi évtizedekre, főként századunkra maradt. Másrészt, ha megkockáztatjuk a haszontalan poszt-hipotézist, s feltesszük, hogy Darwin vagy Marx tudományának ismeretanyaga Balzac vagy Dickens regényírói tudatába hatol, alig valószínű, hogy regénystruktúrájukat különösebben átalakította volna. A realista nagyregény írói biztosak voltak a maguk dolgában; óriás információs anyagukhoz elég volt világuk szemmel belátható jelenséghalmaza, s e jelenségek általánosítása természethű alakzatokban. A XIX. századi regény történelmi, földrajzi, néprajzi, társadalmi, politikai, lélektani, etikai információs anyagát a tudomány hírkészletétől függetlenül adhatta elő. Regény és embertudomány egymástól távol és függetlenül, két külön világban szolgáltatta adatait.
Ez a helyzet. De legyen bármilyen bonyolult, az embernek mégis döntenie kell, legalább a saját követendő útját illetően. És szilárd pontokat keres legalább a múltban, hogy azokat összekötve az egyenest vagy szinuszgörbét próbálja előre is meghosszabbítani. Kacsó Sándor önéletírása ezért is nagy élmény számomra. De nemcsak az. Felkeltője olyan írói kényszereknek, hogy vele szembenézzek, igazságait mai ésszel mérlegeljem. A romániai magyar irodalom kialakulásának kezdeti periódusát vizsgálva (a többi ismeretében) keressem az alkotás lehetőségeit és lássam meg lehetetlenségeit.
Ám ahhoz, hogy ezt meglehessem, kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mit akar ez az irodalom? És a válasz nagyon egyszerű. Megfogalmazták azt ők, az akkoriak, egyik legjelentősebb irodalomalakító vitájukban; így szól: vallani és vállalni. Tulajdonképpen a történelmi regények túltengése ellen irányult, valójában ennél sokkal többet akart. A magyar irodalom gerince alig ismeri az elbeszélést csak önmagáért – írja az irodalom erkölcsi életcéljait elemezvén a jelszót kiadó Berde Mária. – A Ferenc József-i hosszú béke termelt ugyan ilyen nyugalmas, tendenciátlan mesemondókat, de a háború elseperte a magyar írók dickensi lehetőségeit. Aki ma tollat fog, az mondani akar valamit a mesén felül is. És ha ez nem mondott eleget, hát akkor még ideírok néhány sort: Jobb volna őszintén, elevenen bemutatni a mát, minden fogyatékosságával – nemcsak úgy, hogy a beavatott kedélyek értsék –, de egyenesen úgy, hogy bármely nyelven dokumentumul szolgáljanak írásaink. Tisztán irodalmi szempontból pedig nemcsak hogy becsületesebb, de részben könnyebb is volna a jelenben lüktető életet megrajzolni. Csakhogy persze a könnyebbség pusztán a megalkotás munkájára vonatkozik, viszont kiáltani művünk mellé, a bőrünkre menő igazság mellé –vallani és vállalni –, ehhez emeltebb homlok, több mindennel való leszámolás, több mindenre való elkészülés is kell író és kiadó részéről egyaránt.
Másutt egyenesen kimondják: az erdélyi irodalom eszménye politikai eszmény, népszolgálat. A kóreset világos: olyan irodalom ez, amely már alakulásában elsőrendű céljai között tartja számon a közvetlen politizálást, az élet alakulásába való aktív beavatkozást.
De vajon használt ez a romániai magyar irodalomnak?
Ha Kacsó Sándor könyvét nem olvasom, tulajdon kérdésemre azt mondom: ostoba, de mai. A könyvből azonban az akkori élet alakulásának valami olyan izgalma sugárzik, amely izgalmat – be kell vallanom – ma már nem találom a kor valóságát tükröző irodalmi művek többségében. És hogy az összehasonlítás félreérthetetlen legyen: a Vakvágányonban sem.
Persze ismét csak meg kell állnom, hogy pótkérdéseket tegyek fel magamnak (mert ez már így szokás): szabad egy könyvet s azon túlmenően egy vagy akár az irodalmat a valósággal való egybevetés alapján megítélnem? Mert abban, hogy kimondtam: Kacsó korrajza izgalmasabb, érdekesebb, megrázóbb, tanulságosabb, mint a kort irodalmi áttételekben kifejező művek többsége, óhatatlanul valami effélét műveltem. Márpedig egy kor irodalma – jól tudjuk – több és egyéb, mint egy adott kor valóságának égi mása. Ennek ellenére az összehasonlítást meg nem kerülhetem.
Az újabb kérdés ezek után önként adódik: vajon ebben nem az említett kor irodalma a hibás? A két világháború közötti irodalom azzal, hogy magára vállal olyan funkciókat, amelyeket más nem láthatott el, nem korlátozta önmagát?
És végül a legfájdalmasabb: Vajon ez a nagy tehetségeket számontartó két világháború közti romániai magyar irodalom kényszerűségei miatt, népmentő buzgalmáért nem fizetett egyetemességével?
Persze az egyetemesség roppant bonyolult kérdés, arról már nem is beszélve, hogy számos nemzeti irodalmat fájdalmasan érintő világprobléma. Egy azonban bizonyos: elveszítette vagy sem, népmentő buzgalomból vagy zsenik hiányában szinte lényegtelen, mert ahhoz, hogy egyáltalán irodalom legyen a romániai magyar irodalom, nem is járhatott más utat, mint amit legjava törekvéseiben járt, a népszolgálat (egyesek számára ma is fölényes mosolyt fakasztó) útját.
2.
De fizethet valaki olyasmivel, amije nincs? Mert a félreértések elkerülése végett meg kell mondanunk, hogy az első világháború előtti erdélyi magyar irodalom nem nagyon vádolható egyetemességgel. Ligeti Ernő írja:… az az irodalmi élet, amely Erdélyben, de különösen Kolozsváron a század elejétől kezdődőleg kialakult, erősen tanáros, konzervatív és valljuk meg, provinciális jellegű volt. (Súly alatt a pálma…) Voltak ugyan decentralizáló kísérletek saját szellemi központ létrehozására, indultak helyi lapok, folyóiratok, keletkeztek irodalmi, művelődési társaságok, de sorsuk a gyors elhalás vagy a puszta tengődés volt. (A Magyar Irodalom Története, 6. kötet)
Kacsó „előélete” kívül esik ezen. Még csak nem is urbánus lény, faluról jön. És hozza azt a döbbenetes kívülállást, amivel sorsa a föld emberét megáldotta és megverte. A közélet áporodott provincializmusa a középiskolában csapja meg… az öreg érzelmi életéből – írja irodalomtanáráról, Cirill páterről – a szűzdohányon és a bor iránt erős vonzódáson kívül csak a honfibúját ismertük. És ennek a honfibúnak is volt valami romantikusan avas dohányszaga, mint a reverendájának. Szerinte minden ragyogóbb volt a múltban, akkor igazán virágzott a nemzeti műveltség, költészet, irodalom. Nem is tanította az irodalmat, csak Petőfiig, Arany Jánosig, Eötvös Józsefig, Kemény Zsigmondig… Utána már a fonnyadás, a hervadás szagát árasztja az irodalmunk, amelynek ősi erejét megtörte az „erkölcstelen modernizmus” és az „átkos internacionalizmus”. Ez utóbbit egyébként, mint „fertőző gócot”, már Petőtiben felfedezni vélte… ő volt az, Cirill páter, aki a kérdésre: Szabad-e Dévénynél betörnöm új időknek új dalaival? határozottan ezt válaszolta: nem szabad!
Ezt az álmos múltbanézést, ezt a reális helyzetükkel szembenézni képtelenséget, ezt a millenniumi nagyhatalomtudatot plántálják bele a fiatalságba, amely az első világháború vérzivatarában tér, vagy még ott sem tér magához. Kacsó Sándor, a rá egész életen át jellemző becsületességgel festi meg egyik bátyja életútját, aki a háború után képtelen belehelyezkedni az itteni életbe s Magyarországra szökik, hogy tiszti egyenruháját megőrizhesse. Jellemző és végzetes a másik báty – az eszménykép – útja is, aki a katonai orvosi főiskolából indul és Clevelandban köt ki. Ez az az értelmiségi nemzedék, amelyre nagy feladatokat bíz a történelem, de amelyik a háború után nemcsak Adyt és az új politikai eszméket, de saját helyzetét is képtelen megérteni.
A Trianon utáni történelmi helyzet tehát teljesen felkészületlenül találja ezt az önálló gondolkodástól és látástól gondosan óvott millennáris értelmiségi és a hatalomból kihuppant hivatalnokréteget, amely nem tud és zömében nem is akar alkalmazkodni, az új helyzetbe beilleszkedni. Az ellenállásban véli felfedezni a szellem nagyságát és hogy milyen méretű a ragály, azt az is példázza, hogy Kacsó sokgyerekes, szegény falusi jegyző apja szintén megtagadja, hogy az új hatalomnak felesküdjön. Sokan vándorolnak ki Erdélyből, és nem a parasztok, akik csak életük árán válnak meg a földtől, nem is a munkások, akik tudják: a kalapácsot senki sem veszi ki a kezükből, nem is a tőkések és a földbirtokosok, akik bízhatnak a „holló a hollónak” ősi jelszavában, hanem épp a talajt vesztett, úgynevezett középosztálybeliek, értelmiségiek és fiatalok.
E zavarban és irányvesztettségben, amelyben egy hamis történelmi tudat döntő szerepet játszott, amit a Magyar Párt passzív rezisztenciára való felhívása csak fokozott, először az újságok és folyóiratok élednek fel, így nyer a tehetetlenségi gátlás folytán a szellemi társadalmi élet egyik megnyilatkozása döntő jelentőséget. Az egyik napról a másikra nemzetiséggé lett tömeget próbálja valamelyest összefogni, és ha nem is a leghelyesebb, de egyáltalán valamilyen irányba terelni, a letargiából kiemelni.
Hiszen ne feledjük, ekkor még Romániában nincs kommunista párt. A biológiában közismert folyamat játszódott itt le, amikor az egyik szerv elhalásával egy másik veszi át annak funkcióját. Ami bennünket hús-vér-elevenen érdekelt – írja Tabéry Géza –, nem az irodalom l’art pour l’art szépségeinek elérése volt, hanem azok a kérdőjelek, amelyek úgy rajzolódtak elénk, mint a kisebbségi nemzetiség bármely reális foglalkozást űző osztálya elé…
A romániai magyar irodalom tehát a nemzetiségi lét reális szükségleteként született, és e feladat teljesítése közben nőtt legjobb törekvései, művei révén önálló, sajátos vonásokat mutató irodalommá. Ennek az irodalomnak az elemző megközelítése csakis ezen az úton lehetséges.
Megjelent A Hét III. évfolyama 23. számában, 1972. június 9-én.