Fehér Ferenc a jugoszláviai magyar irodalom reprezentatív alakja, aki riporter ravaszságának köszönhetően, maga mond el egyet-mást irodalmi munkásságáról. Bevezetőleg csak azt közölném, ami engem leginkább megkapott: Fehér Ferenc az összes jugoszláviai nyelveken olvas és azokból rendszeresen fordít.
– Rövid idő alatt immár hatodszor látogatsz át Romániába. A Bánát és Erdély után Moldovát és Munténiát is megszeretted. Mi magyarázza e sajátos vonzalmadat? Pontosabban mi az, ami egy jugoszláviai író számára a romániai létben és művelődésben izgalmas?
– Nem hiszem, hogy csupán az úgynevezett lírai alkat s az írói hivatással együttjáró szenzibilitás varázstevéséről van szó: egyszerűen elképzelhetetlen számomra, hogy valamely nyaramból kimaradjanak ezek a rapszodikus, természeti és belső élményeikkel egyként zsongító romániai utazások. Mindehhez természetesen hozzájárultak azok az irodalmi, történeti, szellemi vonatkozású előzmények – egész pontosan: az együttélésnek engem olyannyira foglalkoztató, egész írói életutamat meghatározó összetevői –, amelyeknek például csodálatos népzenei kiteljesedését Bartókék mutatták fel a világnak, de vizsgálódásul maradt épp elég kölcsönösségi vonatkozás számunkra, ma és itt, Európának e táján élő írók számára is. Minden irányban falba ütközik ma a Duna-medence írója, hogyha csupán nemzeti önkörösségben próbálja meglelni szerepének, hivatásérzetének értelmét. A romániai irodalom, az itteni művészetek s azoknak eredményei épp ezért oly vonzóan izgalmasak a jugoszláviai író számára, mert a jugoszláv példához hasonlóan, a népek és nemzetiségek szocialista realitásában gyökereznek.
– Általános és sajátos hogyan viszonyul egymáshoz a jugoszláviai író tudatában, művében. Milyen általánosítható jegyek olvashatók ki a jugoszláviai magyar irodalom történetéből?
– A jugoszláviai magyar irodalomnak első történeti összefoglalását, fölmérését csak a közelmúltban kaptuk meg (Bori Imre irodalomtörténésznek, az újvidéki Magyar Tanszék tanárának a művére gondolok), s ez az irodalomtörténeti összegezés világosan jelzi: csupán azok az irodalmi művek bizonyultak időtállónak az évtizedek során, amelyek az izmusok, divatos irodalmi irányzatok útvesztőiben úgy tudtak korszerűek, vagy ahogy talán más mondaná, európai igényességűek lenni, hogy a vajdasági égalj, az ott élő népek és nemzetiségek mindenkori társadalmi valóságának tükröztetését választották angazsáltságul. Az együttélés, napjainkban, tehát a szocialista társadalmi önigazgatás feltételei között, a kölcsönös megismerés, a szellemi gazdagodás lehetőségét jelenti a vajdasági magyar, román, szlovák vagy ruszin írók számára; s a Vajdasági Íróegyesület nemrégiben meghozott munkaprogramjában is ezek a vezérelvek nyertek megfogalmazást.
– Munkatársunk cikksorozatban számolt be a jugoszláviai irodalmi életről, de főleg annak avantgardista vonulatairól. Kérdésem ezért a kővetkező: az avantgardista kísérletezés a mai jugoszláv irodalom uralkodó vonása?
– Az avantgardizmus fogalma s a hozzá fűzött képzetek, viszonyulások jelentősen módosultak az utóbbi húsz év során – éspedig mind a jugoszláv irodalom egészében, mind a jugoszláviai magyar irodalom berkeiben. Képtelenség itt akár csak felvázolni is ezt az evolúciós folyamatot; annyi azonban bizonyos, hogy az esztétikai-szellemi autonomitást tisztelő, kiteljesedett alkotói szabadság éltető pezsgést eredményezett, s a műbírálat úgyszólván alig is tudja követni ennek az esztétikailag megoszló, de társadalmi angazsáltság dolgában mégis egységes irodalmi közegnek az alakulását. Az itt és most örök írói imperatívusza főként az előítéletektől mentes, fiatal írónemzedékek munkásságára jellemző; ugyanakkor azonban pótolhatatlan fontosságú nálunk azoknak az idősebb írótársaknak az alkotóművészete, akik a szellemi és irodalmi folytonosságok híveiként korokat és irodalmi kölcsönösségeket közelítenek. Ezt a megoszlást tükrözik sajátos arculatú irodalmi folyóirataink is.
– Vázold fel költői utadat a romániai magyar olvasónak.
– Minden verseskönyv egy útszakasznak az összegezése, tanúságtétele. Első verseskönyvemtől, a Jobbágyok unokáitól (1953), az egy pár évvel ezelőtt megjelent válogatott verskötetemig, a Deleidig, a helyét és szerepét vívódva kereső vagy következetesen vállalni akaró ember vallomásait próbáltam megfogalmazni. Voltak kritikusaim, akik úgy találták, hogy mindennek költői megfogalmazását az Álom a dűlőutak szélén című kötetemben sikerült legmaradéktalanabbul adnom; az Esővárók Októberi-díja, a Delelő Híd-díja ismét másról győzhetett volna meg. Nem győződtem meg semmiről. Naplókötetemnek, a Hazavezérlő csillagoknak a jelképességével vallom, hogy minden elkalandozás az írói életút során csupán arra jó, hogy még görcsösebb, még feszülőbb ragaszkodással találjunk vissza ahhoz a világhoz, amelyből vétettünk.
– Köszönjük az interjút, és szívesen vennénk, ha – hazádba visszatérvén – híradással lennél a soknemzetiségű Jugoszlávia népeinek kulturális életéről.
– Örömmel.
Megjelent A Hét III. évfolyama 31. számában, 1972. augusztus 4-én.