Egy vita tanulságai 2.
Most, hogy a hosszú vita tanulságainak összegezésével bíbelődök, s átgondolom a magam eredeti – s az eszmecserét kirobbantó cikkbe foglalt – felfogását, rá kell jönnöm, hogy a népművészet reneszánszának általam történt meghirdetése tévedés. Sőt, azt is meg kell mondanom, hogy a népművészet ügyének ún. romantikus felfogása – amelyet oly hevesen szidtak az egyes értő hozzászólók – tökéletesen ráillik az én reneszánsz elméletemre is. Egész pontosan az történt, hogy a művészi kiagyalásoknak és lélektelenségeknek e mai virágkorában az igazi népművészet egyszerű, naiv őszintesége olyan, mint szomjas vándornak a víz. Továbbá, hogy ezért és más okokért rajongva szeretem a népművészetet. (És, hogy az okokat feleslegesen meg ne sokasítsuk: a román és a szász népművészetet is!) És azt is tudom, hogy sokakkal osztozom e nagy rajongásban. Tehát – állapítottam meg annak idején: – felvevő piac van, népművészeti műhelyek, gócok stb. még vannak, és ha el is állt a népművészet mellől az azt létrehozó paraszti réteg, itt vagyunk mi, értelmiségiek, „értők és kifinomultak”, akik életben tartjuk a népművészeti háziipart, csak arra kell ügyelnünk, hogy el ne giccsesedjen.
Akik A Hétben lefolyt vitát figyelemmel követték, vagy akik a vitazáró múltbeli közleményéből a népművészet főbb jellemzőit megismerték, érzik a felfogás tarthatatlanságát. Ám e naivitás mégsem azonos holmi közönséges tárgyi tévedéssel, hisz legfőbb jellemzője, hogy nagyon sokan vallották és még mindig vallják magukénak. E naivitás tehát olyan hamis tudati kivetülés, amelynek forrása a fejlődésben bekövetkezett változások figyelmen kívül hagyása, a gazdasági komponens hatásának végig nem gondolása. Mindezt azért mondhatom el, mert sokkal nagyobb jelentőségűnek tartom magát a tényt, hogy egy nyilvános vita képes volt ilyen konklúziókig eljutni; jelentősnek mind a megnyilatkozások demokratizmusa, mind pedig a közvélemény hatékony alakítása szempontjából.
Ez a tanulság természetesen még fontosabbá tette A Hétben zajlott vita egy másik lényeges vonatkozását, azt, hogy tehát mi lesz a népművészet sorsa?, mi a további teendő? A problémák elvi vonatkozásait jól ismerő hozzászólók erre a kérdésre is jobbára egy irányba mutató választ adtak. „Ha a népművészetet nem tekintjük vadhajtásnak, hanem az egyetemes művészet szerves részének, magától értetődőnek fog tűnni, hogy az osztályokra szakadt társadalom kialakulásakor elhajolt ág a társadalmi osztályok újólag való egyesülésekor nem szárad el – mint ahogyan nem hal ki őrzője, a nép sem –, hanem visszahajlik az egyetemes művészetbe” – írja Kabay Lisette. – „A nép azáltal, hogy magasabb műveltségi szintre jut, nem veszítheti el alkotókészségét. A keret és sok minden meg fog változni, de mindannak meg kell maradnia, ami etnikumunk, emberségünk legértékesebb eleme.”
Kovács Nemere ismét határozottabb, sőt illúziótlanabb is: „Szerintem a népművészet további sorsa a népi gyökerű, de formájában tartalmában mai, majd’ azt mondtam: városi jelleg felé mutat. Társadalmunk az integrálódás felé tart, anyagi kultúránk történelmi távlatban egységessé válik. A nép megmarad, a falusi jelző nem, a hajdani paraszt iparban, szolgáltatásban, ipari mezőgazdaságban dolgozó munkássá válik, akinek alkotókedve éppúgy a hobby felé irányul, mint a mai városi emberé. A népművészet csak össznépi művészet értelemben fogadható el, s a jó értelemben vett, korszerű népművészeti irányítás csak ezen az úton haladhat. Művészetünk gyökerei össznépi – paraszti – eredetre mutatnak, jövője ismét össznépi – urbánus – távlatú. Ismerjük ezt el, s cselekedjünk ennek megfelelően. Bandi Dezső népi ihletésű, de korszerű mintáit falusi asszonyok szövik, a csíki keramikus, Pálffy szintén megértette a kor igényeit.”
Vajon megértette? Vajon a Bandi Dezső hirdette út a jó és egyedül járható? Hisz ő maga mondja el: felfogásának sok az ellenzője. „Nem egy olyan esettel találkoztunk, hogy néprajzgyűjtők és más értelmiségiek akadályozni igyekeztek hivatásos művész által kezdeményezett kísérleteket olyan környezetben, ahol ők semmit sem tehettek valamely népművészeti hagyaték felderítése és az új népi gyakorlatba állítása érdekében vagy a giccsek terjedése ellen.”
Miről van itt szó. Rögtön kiderül, ha jobban szemügyre vesszük Bandi Dezső álláspontját. „Különösképpen óvakodnunk kell attól – írja –, hogy népi műveltségünk ápolását nehogy csak a múlt értékeinek gyűjtésére korlátozzuk, és elhanyagoljuk mai gyakorlatában az értékek létrehozásában, szelekciójában, azoknak elterjedésében és szükségletté válásában való támogatását. A szervezői, irányítói tevékenységben sohasem szabad szem elől téveszteni, hogy valamely nép kultúráját, műveltségét a legkülönbözőbb foglalkozású és társadalmi helyzetű egyének művelődési gyakorlata határozza meg.”
Tehát nem azon kell fáradozni, hogy holt muzeális tárggyá változtassuk a népművészetet, hanem azon, hogy életben tartsuk. És eddig nincs is különbség az ő felfogása és a másé között. Azt kell szemügyre vennünk, az életben tartást hogyan képzeli el. „Végzetes hiba lenne részünkről, ha úgy képzelnők, hogy mai földműves vagy más népi tömegeink feltételei biztosíthatják ennek a népművészetnek a hű reprodukálás útján való változatlan folytatását, és hogy ez ma is hiánytalanul betöltheti a lét által felvetett kérdésekre választ kereső művészet szerepét.”
És ez egyben az ő gyakorlati, népművészet-irányítói ars poeticája. Tehát a népművészetben nem a régi tárgyak autentikus, hűséges újratermelését látja és keresi, hanem a népi motívumok művészi stilizálás útján való alkalmazását, továbbfejlesztését.
A vitát ezen a ponton eldönteni nem lehet. A döntés kísérlete is dilettantizmus lenne. Dönteni csakis a jövő fog s a gyakorlat. Személy szerint nem osztom sem a Bandi Dezső, sem az őt ellenzők kizárólagosságát. El tudom képzelni, hogy mind a két út járható. Sőt azt is, hogy a jövőben újak nyílnak. Hiszen, ahogy Pálffy Árpád írja: „A kérdés súlypontja – úgy gondolom – nem is az, hogy ki a termelő, hanem annak hozzáértése, tudása a döntő. Mert láttunk már »népművész« készítette csapnivaló darabot, és sok szép, sikerült terméket szövetkezeti műhelyben készítve, és fordítva.”
És akár stilizáljuk, akár az őseredeti szerint lemásoljuk, az alapvető kérdés Péntek János szavaival: „… az egész társadalom hasznára, falun élők és városlakók számára egyaránt megmenteni mindazt az értéket: díszítőmotívum-rendszert, technikát, amelyet a népművészet létrehozott.”
De ugyanakkor ő fogalmazza meg a vita során, hogy mik a továbbiakban az értelmiségiek feladatai. „Olyan szellemi és esztétikai értékeket kell találni és átadni a népnek, amelyek pótolni tudják a veszteséget. Újfajta, összetartó közösségi szellemet kell teremteni, olyan esztétikai, szellemi és erkölcsi értékekkel, amelyek helyettesíteni tudják a népművészetet. S ez az, ami a legnehezebb.”
De ez a mi munkánk és nem is kevés. Naivság volt tehát azt hinnem, hogy a népművészet a maga változatlanságában és – új piacokra lelvén – szinte mechanikusan tovább él. De a valamilyen formában való továbbéltetés igénye már nem naivitás, a megmentés és a vívmányok átmentésének szorgalmazása sem. Az pedig, hogy bizonyos értelemben esztétikai mérce és iránytű, azt nem én mondom, hanem a világ. A primitív népek művészetének ismerete nélkül nem érthető a XX. század művészete. A népművészet tehát őseredeti formájában valóban nem menthető meg. De ettől a mi feladataink csak nagyobbak lettek. Sőt, G. Olosz Ella szerint a tennivalót még a vita is sokasította: „Meghúzta a vészharangot, s most muszáj vigyáznia arra, nehogy elidegenedjenek a népművészettől azok is, akik ezidáig érdeklődtek iránta. Elképzelhető, hogy aki nem biztos ízlésű, kellő felkészültségű, megtorpan az eddigiek elolvasása után, s óvatosságból, hogy nehogy rossz befektetést csináljon, nem is próbál népi alkotást vásárolni vagy népi minta alapján kézimunkázni. Kellett a kifakadás, hogy ez is, az is elgiccsesedett, de ezután nagy szükség van egy komoly, higgadt, amolyan tanítóbácsis népnevelésre, mely mindenki számára közérthető.” Majd így folytatja: „És miért nem taníthatná ezt nekünk a tévében dr. Kós Károly, Szentimrei Judit, Bandi Dezső, Páll Lajos, Vida Géza, Kozma István, akiket a képernyőn még sohasem láthattunk ilyen feladatkörben?”
És miért ne írnánk ezekről a kérdésekről a jövőben még többet. (Érdekességképpen jegyzem itt meg, hogy A Hétben zajlott vita könyv formájában való megjelentetésére kül- és belföldről egyaránt számos javaslat érkezett. A most lezárult vita pusztán a helyzetet mérte fel és a feladatokat tisztázta. Boros Judit mondotta a Hét egyik kerekasztal-vitáján (amelynek anyagát azért nem közöltük, mert a többhónapos vita után újat nem mondott): „A népművészet – nézetem szerint – csak mint formanyelv élhet tovább. De többen hangsúlyozták egy közösségi művészet fontosságát, és ebben a vonatkozásban esett szó a naiv művészetről is. Nem szabad azonban szem elől téveszteni egy dolgot: hogy a naiv művészet tudatos művészet.”
Naiv művészetben csapódnak ki a jövőben a népi alkotótehetségek, vagy sem? – ismét csak a jövő a megmondhatója. Feltehető, hogy abban is. Hiszen kiderült: az utak sokfélék. Egy azonban bizonyos, és a vitát ezzel a gondolattal zárom: az, hogy mivé lesz a jövőben a népművészet, vagy ahogy egyesek mondják: milyen lesz az új, népi tömegművészet, azt már nem a spontaneitás, hanem a tudatos társadalmi-művészi munka dönti el, illetve kell hogy eldöntse.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 8. számában, 1973. február 23-án.