Beszélgetés Méhes Györggyel
– A „Déryné Színház” Budapesten nemrégiben mutatta be – mint hallottuk, szép sikerrel – zenés vígjátékodat, a Mi, férfiakat. Hogy jött létre az együttműködés?
– A darabot eredeti, prózai formájában közel kétszázszor játszotta a temesvári és a vásárhelyi színház. Ezek után ajánlotta fel Siklós Olga drámatörténész, a Déryné Színház dramaturgja, hogy ők átdolgozzák muzicallé a vígjátékot. Azt feleltem, hogy miután Shakespeare, Cervantes és Shaw nem kifogásolták a megzenésítést, hajlandó vagyok én is beállni a klasszikusok mögé. De – félretéve a tréfát – az ajánlat először meglepett, aztán meggondolkoztatott, majd elfogadtam az ajánlatot. Az új műfaj, a muzical világszerte meghódította a közönséget. A klasszikus operett, mi tagadás, lassacskán elöregedett, a zenés vígjáték viszont gyakran erőltetettnek hat. A zenés darab viszont kell a közönségnek.
– Én az imént zenés vígjátékról beszéltem, te muzicalt emlegetsz, mondd el, kérlek, mi a különbség a kettő között?
– A különbség lényeges, mert míg a zenés vígjátékban betétszámok vannak, vagyis a szereplők egyszerre csak abbahagyják a színdarabot és rágyújtanak egy nótára, addig a muzicalben a darab a drámai feszültség csomópontjain muzsikába csap át, prózából énekbe. Tehát míg a zenés vígjátékban a zene, az ének betét, addig a muzicalben a drámai cselekmény szerves alkotórésze.
– Visszatérve a pesti bemutatódra, saját darabodnak érezted a muzical-változatot?
– Feltétlenül, mivel kitűnő zeneszerzővel társultam, a Magyarország határain túl is jól ismert, rendkívül népszerű Majláth Júliával. Fiatalos, jókedvtől duzzadó, dinamikus, dallamos zenét írt a darabhoz. A közönségnek tetszett, elfogadták, s máris több magyar vidéki színház jelentette be igényét, hogy a jövő évadban előadja a darabot. Idehaza nálunk a nagyváradi színház készül bemutatni – Szilveszter éjszakáján. Így remélhetőleg 1972 jól kezdődik majd számomra.
– Az imént a közönséget említetted, nyilván mint olyan tényezőt, amivel számolni kell a szerzőnek. Egy közönségnek író szerző mit tekint jó feladatának a színpadon?
– Úgy érzem, minden módon, minden eszközzel, minden műfajon keresztül el kell juttatnunk a közönséghez a szocialista humanizmus eszméit. Persze a világért sem gondolok valamiféle „megpolitizálásra” vagy kampányművészetre, hanem arra, hogy legyen az tragédia vagy bohózat – akár zenés bohózat is –, valamennyit elfogadom, sőt szívesen fogadom, ha valamilyen módon, akár áttételesen is, de a mi általunk óhajtott magatartásformákat, a mi erkölcsi normáinkat, a mi életünk valós problémáit vetik fel. Nem az az alternatíva, hogy „könnyű” műfaj, vagy „nehéz” műfaj, hanem hogy mit fejez ki, milyen hatást vált ki a közönségből az előadott színjáték. Mindig a közönségnek kell játszani, mert hiszen mégiscsak őértük van a színház. Drámairodalmi frontunk annyira kiszélesedett, hogy színházaink egy kis fejtöréssel, valamennyi színt, valamennyi műfajt megtalálhatnak, a történelmi drámától a bohózatig. Mert kell ez is, de kell az is.
– Ez azt jelenti, hogy ezentúl muzicaleket írsz, mert ezek széles közönségréteg érdeklődésére számíthatnak?
– Most, hogy megízleltem a műfajt és kezdem felmérni a lehetőségeket, valószínűleg írok muzicalt is. Majláth Júliával baráti megállapodást kötöttünk arra, hogy folytatjuk a szerencsésen indult együttműködést. De, s ennek külön örülök, több hazai zeneszerző is kért muzical-szövegkönyvet. Miért ne virágozhatna ki nálunk is ez a műfaj? A zenés szatíra az agitáló politikus színház nagyszerű fegyvere lehetne. Csak egy kis bátorság, vállalkozási kedv kellene hozzá, no meg az, hogy színházaink szervezzék, bátorítsák ezeket a kezdeményezéseket. Illetve – kezdeményezzenek. Hozzák össze a drámaírót a zeneszerzővel, segítsenek mindkettőjüknek egyformán rokonszenves témát találni. A színház vegyen tehát részt az előkészítő munkában. Évente három-négy ilyen jó muzical is születhetne nálunk is; drámaíróink vannak, zeneszerzőink is, mind munkára készek, csak éppen össze kell hozni őket. S ez a szervező, kezdeményező munka a színházak dramaturgjaira vár.
– Pesti bemutatód alkalmával, a magyar művelődési minisztérium meghívottjaként hosszabb időt töltöttél Budapesten. Bizonyára találkoztál és beszélgettél ottani színházi szakemberekkel. Mit tudsz erről mondani?
– Örömmel tapasztaltam, hogy egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak Románia felé. Nem frázis az, hogy Budapesten rendkívüli figyelemmel kísérik a testvéri szcialista országok színházi mozgalmait. Így például nem csak név és cím szerint tartják számon a romániai drámairodalom alkotásait, hanem magukat a műveket is ismerik, s tervezik az előadásukat. Számos olyan rendezővel, dramaturggal találkoztam – megint csak elégtétellel állapíthatom meg, hogy évről évre egyre többel –, akiknek közvetlen élménye már a Bukarestben kibontakozott gazdag színházművészet. Lelkesedéssel vagy adott esetben nagy elismeréssel ugyan, de vitázva elemezték Esrig, Ciulei, Giurchescu, Penciulescu jelentősebb előadásait. De még aki nem járt Bukarestben, az is készül. Úgy érzik, hogy valami fontos és izgalmas alakul a bukaresti színházi műhelyekben. Ismerik a nemzetközi hírű bukaresti előadásokon kívül a román drámairodalom jellegzetes alkotásait is, végig az egész skálán – Barangától Mazilun át Sorescuig. Ez a nagy érdeklődés és figyelem a vidékre is kisugárzik. A már kialakult és megszilárdult kapcsolatot az aradi és békéscsabai meg a debreceni és nagyváradi színház között – ezt többször és többen hangsúlyozták – nagyon egészséges jelenségnek tartják. A váradi és aradi társulatok zsúfolt ház előtt játszottak Debrecenben és Csabán, s a nézőtéren ott ültek a Budapestről egyenesen ezekre az előadásokra odautazott pesti színházvezetők, dramaturgok, kritikusok. Az előadások és cserék során számos művészbarátság alakult ki, érdekes viták, megbeszélések zajlottak le. A hazai kultúránk iránti növekvő érdeklődés és megbecsülés volt egyik jelentősebb élményem az ott töltött hetek alatt.
Megjelent a Hét II. évfolyama 26. számában, 1971 június 25-én.