Iskolás koromban e fogalom megtestesülését a pompeji katona jelentette számomra, hogy aztán később, alakuló erkölcsi és politikai öntudatom pont ezzel az értelmetlennek érzett tankönyv-hősiességgel forduljon szembe. A helytállásnak kevésbé látványos formáit keresem azóta is. Azokat a magatartás-proletárokat, akik világot képesek alakítani. Azt a magatartás-egyéniséget, amely olyan mélyről jön, hogy már nem ismer helytállás-önmagára. Amely már nem az önfeláldozással rokon, hanem az önmegvalósítással.
De persze minek is kellene feláldoznia önmagát, ha egyszer megvalósíthatja? Azért, mert feláldoz álmokat, vágyakat, hogy másokat valósítson meg, olyanokat, amelyekben inkább megtalálja emberi önmagát. A helytállás magatartás-modelljének mércéjévé így lett bennem az emberi célok és megvalósítandó vágyak minősége. Mindenki szeret szépen élni, de mit jelent szépen élni: emberi tartalmat-e, vagy csak tetszetős külsőséget? Helytállni az emberiségért az örök talajon – mondja a költő proletártestvéreinek, akik nyomorukat, elnyomatásukat akarják emberibb létformává változtatni. És a talaj, a nehézség, az akadály örök, de az emberség, a körülmények ellenére hatni, cselekedni, alkotni akarás legalább annyira az. Nincs körülmény, amely indokolhatná az emberi célok feladását.
Ilyen emberekről, ilyen körülményekről, ilyen problémákról lesz szó A Hétben több számon át, kedves olvasó. Olyan emberekről, akik a vidéki lét örök talaján állanak helyt, akiknek ott kell helytállniuk. Olyan emberek ők, akiket szeretünk, tisztelünk, segítenünk kell. Akiknek érezniük kell, hogy emberi erőfeszítéseiket szeretik, tisztelik, segítik.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 20. számában, 1975. május 16-án.