Férfiasan bevallom, hogy mindig elolvasom a lapokban megjelenő bűnügyi riportokat. Mint ahogy – nem vagyok büszke rá, csak megjegyzem – halálosan unom a bűnügyi regényeket. Az okon nem kell sokat gondolkoznom: a bűnügyi riport maga az élet – a végletes élet; a bűnügyi regény maga az irodalmi ügyeskedés – a végletes ügyeskedés. (És jobb ma egy életanyag, mint holnap egy túzok.)
Nos, fenti szenvedélyemnek áldozva bukkantam rá a sepsiszentgyörgyi Tükörben Czegő Zoltán A gyilkos mosolyog című kétrészes riportjára, amely a szerkesztő jóvoltából egy egész hétig foglalkoztatott, ugyanis – bár a tükör napilap – a vasárnapi számban indított riportot, valami jobb ügyhöz méltó következetességgel, csak a következő vasárnap folytatták. A szerkesztőt (úgymond) szidalmazva egyúttal Czegőt dicsértem, hisz a gyilkosság már az első részben lezárult, s a tizennégy késszúrás még túl sok is volt szenzációéhségem csillapítására.
De engem az író érdekelt végig. Az, hogy mit lát meg e végletes eset kapcsán egy falu (Kézdikővár) többé-kevésbé zárt világában: emberi magatartásban, szokásban, erkölcsiségben. és Czegő ezzel döbbentett meg, nem magával a gyilkosság tényével. Azzal, hogy megmutatja: milyen természetes és magától értetődő Kőváron a harag efféle levezetése. Meg kellett ölnie áldozatát – mondotta a gyilkos –, mert állandóan megszégyenítette, és ezért mosolygott a helyszíni tárgyaláson a gyilkos, mert a falu tudata szerint nem tett semmi rendkívülit. Csak épp feldühödött, ami ugye emberi dolog, és a falusiak nem voltak felháborodva.
Sőt, az áldozat hozzátartozói sem rendeztek úgynevezett jelenetet. Csendben viselték a sorscsapást. Mint ahogy az áldozatra törő gyilkost sem próbálták tettében megakadályozni. Többen beszélgettek vele, barátai(!), amikor a gyilkos rárohant. És gyorsan hazamentek. Semmit sem láttak. Annyira, hogy az apának is csak homályos hírt visznek: valami történt a fiával – amikor pedig már a falu központjában tökéletesen ki volt végezve. Hogy tanúskodás nincs: ezek után természetes. Hogy rokonok és ismerősök magyarázzák a tett indokoltságát, az még embertelen voltában sem meglepő. Akkor szorul el a szívem, amikor az áldozat apja tizennégyéves unokájára hagyományozza az ügyet: ha majd felnő, tudnia kell, hogyan oldja meg ezt a kérdést, és együtt háborgok a riporterrel.
Tudom, Kővár nem a világ közepe. A tizennyolc centis késsel, vacsora után, beütemezetten gyilkoló – nem írom le a nevét – emberszabású állat sem jellemző másra, mint ősi és örökölt sötétségre. De sajnos azt is érzem, hogy a gyilkos ellenem mosolyog.
Megjelent A Hét III. évfolyama 5. számában, 1972. február 4-én.