Marosvásárhelyen a Kultúrpalotával szemben lakik Metz István doktor. Orvosi működéséről, közírói tevékenységéről, közéleti munkájáról ma is sokat beszélnek a vásárhelyiek… Fekete haja, szikár, egyenes alakja nem árulja el életkorát: nyolcvanegyedik évében jár. Sokszor voltam nála, kedvenc magnószalagjait, hanglemezeit hallgattam, sok szép könyvet adott a kezembe, de most másfajta szándék vezetett hozzá.
Metz István: Valami baj van? Családostul szoktunk találkozni…
Riporter: Most a riporter jött el a visszavonult orvoshoz, íróhoz, közéleti emberhez.
M. I.: Az orvostudománytól öt éve, az írástól húsz éve visszavonultam…
R.: Azt mondják, Metz doktor az utolsó polihisztorok közé tartozik.
M. I.: Ezt a „polihisztor” jelzőt csak tréfának fogadom el. Maradjunk a szerényebb „ezermester” minősítésnél. Mi minden nem voltam életemben!
R.: Erről szeretnék írni.
M. I.: De ki kíváncsi rá, kit érdekel?
R.: Mindnyájunkat. Nyolc évtized, két világháború, egy döntő társadalmi átalakulás… Meséljen az életéről.
M. I.: Tizenhárom éves koromban lapszerkesztő voltam. Újságom két példányban jelent meg. Egyetlen olvasója a barátom volt. Később egyetemi hallgató, katona, ezredfényképész, egészségügyi frontszolgálatos, eszperantótanár, újságíró, gyapjúfestő, perzsaszőnyeg-tervező, orvos, könyvkiadói lektor, egyetemi előadótanár, színházi dramaturg voltam, de véges-végig orvos is… Végül hetvenöt éves korom óta csak hanglemezgyűjtéssel foglalkozom és persze írással – a legmegértőbb szerkesztőm – az íróasztalom számára…
R.: De a tizenhárom éves korában szerkesztett újságon kívül, úgy tudjuk, voltak más irodalmi sikerei is.
M. I.: Két egyetemi diploma megszerzése kényszerített arra, hogy „mellékfoglalkozásom” is legyen, biztosítsam magamnak a mindennapi kenyeret. Ezért lettem az első világháború után a marosvásárhelyi Tükör belső munkatársa. Főleg humoros írásokat közöltem, Karinthy Frigyes hatása alatt. Szatirizáltam a fehérterrort és annak aktív végrehajtóit. Ma is vallom: „A nevetségesség öl”. 1919-ben jelent meg Blanka című novelláskötetem. Sikere volt. Ezt annak tulajdonítom, hogy közvetlenül az első világháború után olyan üresek voltak a könyvüzletek, hogy az olvasók válogatás nélkül bármit megvásároltak. Akkoriban indult meg Marosvásárhelyen a Zord Idő. Osváth Kálmán szerkesztette. Novellapátyázatán második díjat nyertem.
R.: Említette, hogy a Tükör belső munkatársaként dolgozott. Úgy tudom, az balodali lap volt. Mi vezette a baloldali mozgalomhoz?
M. I.: Az első világháborúban mint orvostanhallgató a harctéren egészségügyi szolgálatot teljesítettem. Egyszer a tüzérüteg parancsnoka egy ágyúhoz hívott: „Csinálj már te is valami értelmes dolgot ebben a háborúban” – mondotta. „Ne csak lábszárfekélyeket kötözz! Beállítottuk az ágyút, csak a kötelet kell meghúznod!” Parancsát képtelen voltam teljesíteni. Ekkor egy fiatal hadnagy szolgálatkészen az ágyúhoz ugrott, s a megfigyelőhelyről pár perc múlva harminc halottat jelentettek… Telitalálat… E megrázkódtatás után másképpen kezdtem nézni a világot. Humanista beállítottságom a szocialista eszmék felé fordította érdeklődésemet.
R.: 1932 óta a Román Kommunista Párt tagja. „Illegalista” – ahogy mondani szoktuk. Mondana valamit életének erről a szakaszáról?
M. I.: Hogyne. Sohasem felejtem el azokat a napokat, amikor 1941-ben az ákosfalvi kínzótáborból kikerült kommunistákat, a megvert, agyonkínzott munkásokat és értelmiségieket orvosi rendelőmben viszontláttam.
R.: Nemcsak akkor, azelőtt is Metz doktorhoz fordultak a Doftanáról, Jilaváról s a többi börtönből kiszabadult kommunisták, visszanyerni egészségüket. Sőt, családtagjaikat is kezelte, míg a családfő „távol” volt.
M. L: Más orvosok is rokonszenveztek a munkásmozgalommal, többen az RKP tagjai is voltak. De említsem meg orvosi gyakorlatom másik döbbenetes élményét: a hazaszállingózó, dagadt lábú deportáltakat! Nem a látvány miatt volt szörnyű, hanem mert tudtam, mindez a koncentrációs táborokban elszenvedett nélkülözések, éhezés következménye, a fehérjehiány!
R.: Jól emlékszünk, közvetlenül Marosvásárhely felszabadulásakor is milyen nagy feladatok vártak Metz Istvánra, az orvosra.
M. I.: 1944 őszén városunk nyolcvan orvosából heten maradtunk 25 ezer ember orvosi ellátására. A betegsegélyző pénztár húsz orvosa közül csak én, a belgyógyász maradtam helyemen. A felszabadító csapatok bevonulása után szükségesnek tartottam a betegsegélyző sürgős megnyitását. Az immár legális párt segítségével megszervezte Maros és Csík megye Betegsegélyző Pénztárát.
R.: Nem lehetett könnyű feladat. Nemcsak az orvoshiány, hanem a visszavonuló csapatok pusztításai miatt sem. Köztudomású, hogy mindent tönkretettek, felszereléseket magukkal vittek…
M. I.: Igen. így volt. Semmi sem maradt. Se műszer, se gyógyszer, se pénz. Csütörtöki nap szabadultunk fel, szombaton a katonai parancsnokság megbízott a betegsegélyző intézet azonnali megnyitásával. Bár teljesen nincstelenek voltunk, hétfőn a rendelést öt gyakorló orvossal megkezdtük, sőt, néhány nap múlva a városi pénztárból folyósított hitelből már táppénzt is fizettünk. Munkámat megkönnyítette, hogy Marosvásárhely első szabad városi tanácsának tagja lettem, s így lehetőségem volt a tanács kommunista tagjaival problémáimat megbeszélni és a legtöbbször gyorsan meg is oldani. Majd az Orvosi Kamara újjászervezésén dolgoztunk…
R.: Ez volt a város történetének a „hőskora”…
M. I.: Élénk politikai élet indult. Jól emlékszünk még, milyen romboló munkát végeztek az idők folyamán a fasiszta pártok az emberek gondolkodásában is. Emlékszem az első népgyűlésre is, melyet 1944 októberében tartottunk. A harmincegynéhány évvel azelőtt épült Kultúrpalota tulajdonképpen ekkor állta ki terhelési próbáját: több mint kétezer ember szorongott a teremben és a folyosókon. A gyűlést Antalffy Endre vezette le, és a szónok én voltam. Már az első percek után megéreztem a város közhangulatát. A lelkesedés egyre nőtt, és az új idők melletti tüntetéssel végződött. Rengeteg teendő hárult a lakosságra. Újjá kellett éptenie városát, helyrehozni a közműveket, üzemképessé tenni a felrobbantott gyárakat.
R.: Mi a legkedvesebb emléke ebből az időszakból?
M. I.: Irodalommal kapcsolatos. Például az első könyvnap.
R.: Sokan emlékezünk még szép, ünnepi megnyitó beszédére, a vásárhelyi főtér közepén.
M. I.: Nagy élményeim közé tartozik az első szabad választás is.
R.: Akkoriban a publicisztika volt egyetlen műfaja?
M. I.: Nem. Említettem, hogy szatírákat írtam. A szatírától már csak egy lépés volt a szatirikus vígjátékig. Még 1946-ban írtam Utolsó László című vígjátékomat, 1947-ben pedig Esküvő a szigeten című színdarabomat. Itt vannak a különböző vélemények, elolvashatja őket.
R.: Köszönöm. Gaál Gábor írja: „A darab ötletét, megszerkesztését. túlnyomóhelyen a kivitelezést is kitűnőnek tartom. Politikai logikája és szatírája… felette találó. Mindenképpen örültem, hogy elolvastam. Máris másodiknak essél neki. Darabépítő készségedet kár hevertetni”.
M. I.: És mégis hevertetni hagytam… Orvosi munkám rendkívül elfoglalt. Ki kellett terjeszteni a betegsegélyzői jogosultságot az összes dolgozókra. Megszervezni, ellenőrizni a Maros menti és Olt menti iparvállalatok betegsegélyző állomásait. Néhány tömegszervezet elnöksége, alelnöksége, különböző előadások helyben és vidéken, végül meghívás az egyetem orvostörténeti tanszékére… Nem volt könnyű feladat lefektetni egy nálunk még új diszciplína alapjait… De mégsem maradtam egészen hűtlen a szépirodalom hoz. A Jánoska című egyfelvonásosomat a marosvásárhelyi Állami Színház előadásai után a falusi színjátszók is műsorukra tűzték. Háromszáz előadást ért meg! A toplicaiak országos díjat nyertek vele. Az Esztike és a kultúrforradalom című szatirikus darabomat a marosvásárhelyi és kolozsvári színházak hosszú ideig játszották. Hatvan előadást ért meg.
R.: Más irodalmi műfajjal nem kísérletezett?
M. I.: Írtam néhány novellát is, vagy tizenkettőt. Egyik az ötvenes évek elején megkapta a bukaresti Állami Könyvkiadó pályadíját.
R.: És azóta semmi?
M. I.: Hát… Hetvenöt éves koromban, amikor nyugdíjba mentem, kezdtem újra novellákat írni. Az utolsót éppen a nyolcvanadik születésnapomon…
R.: Szép, gazdag életútján erejének és képességeinek jó részét a közösség javára fordította. Gyógyított, tanított, a közért munkálkodott, lelkesen, tisztán, ahogy eszményei kívánták. Vajon hányan mondhatjuk el ezt magunkról?
Megjelent A Hét VI. évfolyama 11. számában, 1975. március 14-én.
