Egy ötvenhárom éves tápiószecsői ember üzenetet írt az amerikai nagykövetség üzenőfalára. Ebben megfenyegette a nagykövetet, ha nem mond le, „koporsóban távozhat” Magyarországról. Gyűlöletét David Pressman nyíltan vállalt melegségével „indokolta”.
Ennek a furcsa akciónak a híre belekerült a külföldi lapokba is. A közismert személyeknek címzett efféle állampolgári üzenetek aligha növelik a nemzetközi térben a magyar nép iránti – a kormánypárti politikusok és sajtó által harsányan követelt – tiszteletet. Itthon az alpári fenyegetőzés már annyira elterjedt, hogy az ellenzéki politikusok és médiaszereplők szinte hozzá is szoktak.
Pár éve Kálmán Olga volt tévés műsorvezető, jelenleg DK-s politikus postaládájába érkezett üzenet, amelyben a levélíró feltételes módú igékkel festett horrorfilmbe illő víziót: „le kéne vágni a fejedet, ki kéne irtani az egész családodat”. A rendőrség hamar megtalálta a levélírót, aki idős édesanyja profilja mögé bújva küldte szövegeit ismert ellenzékieknek. Eljárás is indult ellene az életet veszélyeztető „esemény bekövetkezése látszatát keltő zaklatás” miatt, hiszen nem konkrét fenyegetést fogalmazott meg, csupán a vágyait festette fel.
Bűntudata sem volt, hiszen ő csak a „drága miniszterelnök urat” akarta megvédeni. Nem tervezett ő semmi rosszat, nyilatkozta, csupán a „véleményét” akarta elmondani. És ha „baloldali náci férgeknek” látja az ellenzék képviselőit, sőt, kozmikussá tágítva a metaforát: „az élővilág tévedésének”, mi a baj ezzel?
Miért volt annyira biztos a büntethetetlenségében a levélíró, aki öntudatosan mondta az őt kérdező újságírónak, hogy „minden elképzelést felülmúlóan gyűlöli a baloldalt”? Nyilván szívesen hallgatta azokat a tévéműsoroknak, amelyekben államilag kitüntetett személyek harsány röhögés közepette gyaláznak államfőket, egyházi vezetőket, tudósokat és újságírókat, sőt egész országokat és népeket.
A külföldi és hazai politikusoknak galád, trágár nyelvezetű fenyegető leveleket írók a kormányközeli média szereplőinek példáját követik. Őket pedig a hatalmon levő politikusok bátorítják fel. A parlamentben sem büntetik azokat – őket éppen nem -, akik minden bizonyíték nélkül tömeggyilkosoknak, szemkilövetőknek, hazaárulóknak nevezik a régebbi kormányok tagjait és az ellenzéki képviselőket.
Miért is büntetnék, amikor a magyar országgyűlés elnöke szerint „Jézus gyilkosainak utódai” a más nézeten levők; kijelenti, hogy „ennél minőségtelenebb ellenzéke még nem volt ennek az országnak”, és szégyennek minősíti, hogy egyáltalán bejutottak a parlamentbe. Külföldről fizetett hazaárulók ők Kövér László szerint, akiket nemsokára követ majd „Brüsszelből az új Kun Béla”.
Az ország úgynevezett főméltóságainak célja hatalmon maradásuk biztosítása. Az ellenzék gyalázásával azt akarják elérni, hogy a jövő évi, majd a későbbi választásokon is az ő embereik maradjanak a hatalom bástyái mögött. Azzal, hogy az ellenzékieket ostoba gazembereknek, külföldről fizetett gonosztevőknek tüntetik fel, azt a látszatot próbálják kelteni, hogy ővelük szemben nincs választási alternatíva.
A felkorbácsolt érzelmek viharában nem hallatszik a józan ész szava. Aki felemelt ököllel vicsorog, az nem gondolkozik. A gyűlöletkeltés járulékos haszna az állampolgári józanság elhallgattatása. Miközben az amerikai nagykövet szexuális orientációján háborognak, nem töprengenek el azon, hogy miért éppen nálunk a legmagasabb az infláció Európa-szerte. Miért romlik a mi pénzünk jobban, mint a háborúban álló ukránoké? Miért adósítják el a vezetők az országot környezetszennyező kínai akkumulátorgyárak telepítésének érdekében?
A verbális uszítás veszélyes fegyver. A gyűlöletbeszéd, a szóbeli megfélemlítés előkészíti, megkönnyíti a fizikai erőszakot. Ravasz módon szinte felmenti azokat, akik nem érik be a szó fegyverével. A fékevesztett erőszakot aztán nehéz megállítani. És az utcakövek, a Molotov-koktélok néha éppen azokat találják el, akik az előbb még teli torokból biztattak a rendcsinálásra, az úgynevezett belső és külső ellenség megfékezésére.
Ezen érdemes lenne elgondolkodniuk a mai politikai hatalom „csóvás embereinek”. Még nem késő.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. október 9-én.