Az oroszok „különleges katonai hadműveletének” kezdetén egyesek a hazai kormánypártok képviselői közül magabiztosan jelentették ki: a kimenetel nem lehet kétséges: az oroszok vannak többen, tehát ők győznek. Szűklátókörűség természetesen egy ország lakosságszámából annak hadászati sikerességére következtetni. Másrészt viszont Putyin állama mostanában meglehetősen furcsa módszerekkel igyekszik növelni lakosságának és hadseregének létszámát.
Az ukrajnai tűzharcokba bevont katonák között sokan nem az orosz, hanem más, például valamely Kaukázusban honos etnikumhoz tartoztak. Erre utalnak azok az ukrán menekültektől hallható történetek, hogy oroszul erős akcentussal, de leginkább a „saját nyelvükön” beszélő katonák lőttek rájuk, Ukrajnában élő oroszokra.
Súlyos tévedés ezt a háborút „két szláv nép harcának” elkönyvelni, már azért is, mert a volt Szovjetunió területén nagyon sok a többszörös identitású ember. Ők felmenőik között számon tartanak oroszokat, ukránokat, tatárokat, vagy a hatalmas területen honos más, kis népek valamelyikéhez tartozókat. A többséghez igazodó asszimiláció közismert jelenség, diktatórikus államokban különösen, de ez nem jelent etnikai homogenitást vagy a többséggel való érzelmi azonosulást.
A frontra kezdetben főleg nem a (nagy)városi fiatalokat irányították, hanem a szegény, falusias körzetekből származókat. Az ő családjuk számára a frontharcos fiú zsoldja biztos megélhetést biztosított, nem is beszélve a fosztogatásokból szerzett javakról. Sajnos nemcsak a Wagner-zsoldosok „zabráltak”, hanem a reguláris hadsereg katonái is, parancsnokaik kevéssé akadályozták őket ebben. Vitte a posta az ukrán házakból származó mosógépeket, televíziókat, azon nézte a család a dicsőséges győzelmekről szóló tudósításokat.
Putyin az úgynevezett hadművelet első évfordulóján a Dumában elmondott beszédében sokat emlegette az édesanyákat, akik a legnagyobb áldozatot hozták, úgymond, a haza oltárán. A háború kezdetén Putyin minden halottért tizenkétmillió rubelt ígért, de csak a bizonyítottan elesettekért fizettek. Mivel pedig az orosz hadsereg nem igyekszik túlságosan az elesetteket azonosítani és a holttesteket hazaszállítani, kevesen tudják érvényesíteni jogos követelésüket. Folyik az erkölcstelen kufárkodás a „holt lelkekkel”. Anyák, feleségek keresik interneten, segítő csoportokba tömörülve a hozzátartozóikat, kevés sikerrel.
Csökken a lelkesedés a nagyvárosokban is. A hónap elején Moszkvában asszonyok ezrei tüntettek, a 2022-ben behívott 300 ezer tartalékos feleségei, női hozzátartozói. Még a letartóztatások sem riasztották el őket. Azt követelték, a tartalékosok helyett zsoldosokat küldjenek az ukrán frontra.
Az orosz állam a maga módszereivel próbálja pótolni az eltűnt katonákat. Az orosz csapatok által megszállt kelet-ukrajnai területek lakosságának kötelező módon orosz állampolgárságot igazoló okmányokat állítanak ki. Az ukrán határhoz közeli menekültszállásokon feliratok csábítják a lakókat a Távol-Keletre. Oroszország anyácska keblére öleli, s már nem is engedi el őket.
Régóta folynak toborzások a közép-ázsiai országokban is, de kevés sikerrel. Kevés kazah, kirgiz vagy üzbég fiatalember kívánkozik az ukrajnai frontra. Mostanában az orosz toborzókampány szervezői még távolabbra tekintenek. Mint ahogy a Rigában szerkesztett ellenzéki orosz internetes fórumon, a Meduzán lehet olvasni, mostanában szír bevándorlókat csábítanak a seregbe. Orosz állampolgárságot adnak nekik a bevonulásért. Azt ígérik, nem kell fegyvert fogniuk, csak egészségügyi szolgálatot kell ellátniuk. Azzal fenyegetik őket, ha nem fogadják el az ajánlatot, visszatoloncolják őket Szíriába, ami súlyos börtönbüntetést, ha nem rosszabbat jelent számukra.
Így verbuválnak manapság Oroszországban. Készülnek március idusára, Vlagyimir Vlagyimirovics sokadik újjáválasztására.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. február 27-én.
