Gagarin meg nem valósult űrutazásáról, meg nem kapott díjakról és az örök élet utáni vágyról
Nyolcszáznál is több könyvet jegyzett eddig Nemere István, ezzel ott van a világrekorderek között. Novemberben lesz nyolcvanéves, de tele van energiával, most pedig dokumentumfilm is született az életéről Nemere István: Addig írok, amíg élek címmel. Szalma Sándor filmjét a miskolci Cinefesten mutatták be.
– Tud olyan emberről, aki az összes könyvét olvasta?
– Személyesen ismerek is kettőt-hármat. Egyiküknek több Nemere-könyve van, mint nekem. Gyűjti ugyanis azokat a második-harmadik kiadásokat is, amelyeket én nem.
– Nyolcszáznál is több kötetet írt eddig, ami világszinten is rendkívüli teljesítmény. Már az összes könyvét tárolni sem egyszerű feladvány.
– Nálam két nagy polcot tesznek ki, egyenként tizenegy rekesszel. Úgy is mondhatnám, hogy húsz méter Nemere. De ezzel megint oda jutnék, ahová általában belekényszerítenek, hogy már én is számokban kezdek beszélni magamról. Nem igazán akartam ezt az elején. Egyszerűen csak könnyen és gyorsan írok. Mindez nem érdem, de egyesek szerint biztosan hiba, mert azt gondolhatják, a mennyiség a minőség rovására megy. Én meg azt mondom, hogy ennyi kis könyv között, éppen a nagy számok törvénye alapján, csak akad néhány, ami jobb.
– Amikor megemlítik a nevét olyanoknak, akik kevéssé ismerik az életművét, gyakran azt kérdezik: ő az, aki olyan sok sci-fit írt?
– Persze, sci-fit meg krimit. Néha még azt is hallom, hogy sci-fiíró vagyok, ami az esetemben annyira nem stimmel, hogy műveimnek talán öt százaléka sci-fi. Hét-nyolc műfajban szoktam írni, de egyiket sem érzem kizárólagosnak.
– Mintha a sci-fi műfaja egyébként valamivel népszerűbb lett volna a hetvenes–nyolcvanas évek Magyarországán.
– Jól tudja. Jött a rendszerváltozás, akkor beözönlött nyugatról a jó és a rossz is a műfajból. Egy darabig még álltam a sarat. Rengetegen alapítottak a kilencvenes évek elején kiadót, majd rögtön keresték Nemerét, hogy írjon nekik egy sci-fit. Aztán általában el is tűntek. Viszont az rögzült, hogy én ezzel foglalkozom. Közben huszonöt-harminc éve nagyon sok történelmi regényt és életrajzot írok. Ez talán még nem mindenki számára ment át.
– Írt már Mátyás királyról, Bocskairól, II. Rákóczi Ferencről. Ahogy Napóleonról, Mussoliniről, meg mindenféle náci vezetőkről.
– A magyar történelemről sok született, egy időben pedig az ókorról írtam rengeteget. Ezek általában akkori igényeket elégítettek ki. A kiadók-terjesztők szóltak, hogy mi kellene, és ha tetszett az ötlet, akkor rábólintottam. Általában nem vállaltam olyat, ami nem igazán volt nekem való.
– Szokott tapasztalni a történészek részéről ellenérzéseket a műveivel szemben?
– Nem nagyon jutnak az ilyenek vissza hozzám. De az biztos, hogy vannak történészek, akik nem kedvelnek. Hallottam azért olyan középiskolás történelemtanárról, aki mégis. Nyilván jogosan vetik a szememre, hogy nem vagyok történész, és csak a pálya széléről ugatok. De azt mondom, hogy ha elég mélyre ás az író, elmerül egy adott korszakban, és tudja még azt is, mit ettek, hogyan közlekedtek és imádkoztak az akkoriak, az ér legalább annyit, mint egy hivatalos történeti munka. Hadd dicsekedjek egy kicsit! Volt egy hét kötetből álló sorozatom, ami Magyarország történetéről szólt 989-től 1989-ig. Nem véletlen, hogy a rendszerváltásnál hagytam abba: nem vagyok öngyilkos alkat. Összesen eddig 95 ezer példányban jelentek meg ezek a könyvek. Sokak szerint jóval élvezetesebb olvasmányok voltak, mint Magyarország története két kötetben, amelyet akadémikusok írtak, és az átlagos olvasó a harmadik oldalnál elaludt. Úgy írtam meg mai nyelven a régi időket is, hogy mindenki érezhesse: az akkoriak is hús-vér emberek voltak. Olyan mondatokkal, mint „Könyves Kálmán udvarában a királyon kívül senki nem rúgott labdába”. Remélem, közelebb hozta a régi időket az olvasókhoz.
– A másik, amihez vonzódott mindig, a rejtélyes, paranormális jelenségek vizsgálata. Ezért is kapott bírálatokat? Elvégre jó táptalaja ez az összeesküvés-elméleteknek. Ha felcsaptuk a már megszűnt Ufó Magazint, esetleg a Hihetetlent, szembesülhettünk is bőven ilyesmikkel.
– A Hihetetlennel épp a hasonlók miatt fejeztem be 2012-ben az együttműködést. Nem is bántam meg. Időnként látom az újságosnál, milyen vad címlapokkal jelenik meg. Az Ufó Magazin tematikusabb volt. Néha előfordultak kiugrások, de egy darabig még sok ismeretet lehetett terjeszteni. Ezt mind összefoglaltam egy könyvemben Idegenek a Földön és a világűrben címmel. Úgy érzem, ezzel a témának a javát leraktam a vállamról. A konteók emlegetésével viszont lassan odáig jutottunk, hogy kezdenek majdnem mindent annak mondani. Azt is, amit több mint harminc éve állítottam, és akkor elég nagy hírnévre tettem szert vele: Gagarin valójában nem repült a világűrben. Most viszont már egy csoportban említik olyan konteókkal, mint hogy az amerikaiak nem is jártak a Holdon. Pedig szó szerint évekig kutattam a témát. Mégis lepöckölik, mintha ugyanolyan lenne, mint a többi. Ez fáj.
– Azt azért le lehet, hogy az amerikaiak nem jártak a Holdon, nem?
– Azt szerintem le lehet pöckölni, elvégre tárgyi bizonyítékai is vannak. Mind a hat amerikai expedíció hagyott ott különböző tárgyakat, ezeket ma is meg lehet nézni. Mindez nem olyan, mint Gagarin esete, akit senki sem látott, csak azt mondták később, hogy igenis repült, fogadjátok el, elvtársak. Hányszor állnak elő valami komplett hülyeséggel, amit később aztán az egész világ elhisz. Ilyen szintén, hogy az oroszok is jártak a Holdon. Aztán hiába derül ki a tévedés, nem meaculpáznak, elkezdenek inkább egy másik hülyeséget hirdetni.
– Mit tapasztal egyébként az oroszokhoz való viszonyulásunkat illetően? Valóban többen szimpatizálnak ma az ottani rendszerrel?
– A különféle kommentek legalábbis erről győznek meg bennünket. Gyakran figyelem, miket írnak egy-egy Putyinról vagy Oroszországról szóló hír alá. Sokszor a felhasználók neve is elárulja, hogy nem valós személyekről van szó, de azért dicsérik, nagy vezérnek tartják az orosz elnököt. Lehet tapasztalni ilyen lelkesedést. Amit én nem értek, de hát még csak 80 leszek, sok mindent kell még tanulnom.
– Azt szokták mondani, hogy az erős vezetők iránti igény sokakra jellemző.
– Az tény, minden éghajlat alatt igaz, nem egy hungarikum. Vannak, akik nem annyira szeretnek önállóan gondolkodni. Esetleg nem is jutnak ellenérvekhez, vagy ha mégis, nem akarnak azokról hallani. Mert nekik úgy egyszerű a világ, ha valaki megmondja, mit tegyenek. Bizonyos társadalmakban ez kevésbé érvényesül, máshol meg erősebben.
– Azt mondta az imént, hogy a rendszerváltás utáni időkkel azért nem foglalkozott, mert nem öngyilkos alkat. Tényleg ennyire veszélyes lenne?
– Nem tudom, mindenesetre már a Gagarin-ügy is megtanított rá, hogy azért történhetnek dolgok az emberrel. Mások voltak persze a körülmények a kilencvenes évek elején, és mások később. Mindenesetre köszönöm szépen, majd írják meg kétszáz év múlva más emberek, mi történt itt és most.
– Tart attól, hogy megosztóvá válhat?
– Nézze, van itt egy nagyon furcsa dolog. Ez egyfajta öncenzúra, ami nem az, és mégis. Van, aki szívesen olvassa a történelmi regényeimet, és emiatt nagy magyarnak tart, mások meg a másféle könyveimet szeretik. Én eközben nem nyilvánulhatok meg egyik oldal mellett sem, mert abban a pillanatban elvesztem az olvasóim felét. Hiába van mögöttem az ötven év, hiába ismerik sokan a könyveimet. Mégis komoly tábort veszítenék. Másrészt nem fogadok el senkitől semmiféle díjat. Nem mintha hullanának rám, de jól elvagyok azzal, hogy nem akasztgatnak a nyakamba folyamatosan mindenféle érmeket.
– Szokta fájlalni, hogy ma már sokan csak rövidebb szövegeket olvasnak. Hozzájárul ehhez, amilyen okostelefonos, ingerekkel bombázó világban élünk, a villamoson is könyv helyett mobil van a többségnél.
– Kicsit szomorúan látom. Amikor harminc évvel ezelőtt felszálltam Pesten a metróra, tíz emberből nyolc tartott valamit a kezében, és az értelemszerűen nem mobiltelefon volt. A leginkább az zavar, hogy vesztegetik az idejüket. Minden apró percet megragadok, hogy valami hasznossal töltsem. Mások meg, ahogy a nyelv is kifejezően mondja, agyonütik az idejüket. Az egyetlen kincset, amit születésükkor kaptak, és amiből nem tudják, mennyi van még hátra. „Csak múljon már el ez a nap, múljon a következő.” Ez számomra teljesen érthetetlen és dühítő.
– Ha ebben a világban szocializálódott volna, lehetséges lenne vajon, hogy reggel öttől délután kettőig dolgozzon, és ennyi könyvet megírjon?
– Nem valószínű. Ha most születnék, az sem biztos, hogy író lennék. Vagy valami ma kedveltebb műfajban alkotnék. Szörnyű belegondolni, és milyen jó, hogy ennyivel korábban születtem. De az is rossz, hogy szemtanúi vagyunk az írás-olvasás agóniájának. Utóvédharcot folytatunk mi, akik még hiszünk a betűben, a könyvek erejében. Kicsit bánom azért, hogy nem fogom látni, merre halad tovább a világ.
– Örülne, ha élne még akár száz évet?
– Sőt, még a közmondásos örök életnek is örülnék. Annyi mindent láthatnék még. Ha elmegyek ebből a világból, a legjobban azt fogom sajnálni, hogy nem tudom, mi történt utána. Minden nap követem a híradókat, olvasom az újságokat, aztán egyszer csak megszűnik az egész dolog. De hogyan volt tovább? Mintha megszakadna egy tévé folytatásos darabja, én meg ott maradok tudatlanul.
– Hisz valami továbbiban?
– Hiszek a reinkarnációban. Azt szoktam mondani, a természet nem lehet olyan pazarló, hogy mindenkinek csak egy életet ad, majd azt eldobja. Nem is lenne logikus. Kell, hogy valamilyen rendszerbe ágyazva működjön a lelkek vándorlása, én ebben hiszek.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 38. számának (2024. szeptember 20-26.) nyomtatott változata.
