Hugo von Hofmannsthal (1874 – 1929) osztrák költő, novellista, drámaíró. Csodagyerek volt, már tizenévesen jelentek meg versei. Egy Bécs környéki, csendes házban élt. Az első világháború alatt katona, majd diplomata volt, azután Bécsben élt. Kosztolányi Dezső írta róla: „Verseinek száma elenyésző a drámai alkotásaival szemben, de azért csak lírikus és egyéniségét a verseiből ismerhetjük meg. Arisztokratikus, márványhideg, klasszikus és stilizált. Mélyről felfakadó szavaiban évek tartalmát és érzésenergiáját sűríti össze”.
Ballade des äusseren Lebens
Und Kinder wachsen auf mit tiefen Augen,
Die von nichts wissen, wachsen auf und sterben,
Und alle Menschen gehen ihre Wege.
Und süsse Früchte werden aus den herben
Und fallen nachts wie tote Vögel nieder
Und liegen wenig Tage und verderben.
Und immer weht der Wind, und immer wieder
Vernehmen wir und reden viele Worte
Und spüren Lust und Müdigkeit der Glieder.
Und Strassen laufen durch das Gras, und Orte
Sind da und dort, voll Fackeln, Bäumen, Teichen,
Und drohende, und totenhaft verdorrte…
Wozu sind diese aufgebaut? und gleichen
Einander nie? und sind unzählig viele?
Was wechselt Lachen, Weinen und Erbleichen?
Was frommt das alles uns und diese Spiele,
Die wir doch gross und ewig einsam sind
Und wandernd nimmer suchen irgend Ziele?
Was frommts, dergleichen viel gesehen haben?
Und dennoch sagt der viel, der „Abend” sagt,
Ein Wort, daraus Tiefsinn und Trauer rinnt.
Wie schwerer Honig aus den hohlen Waben.
A külső élet balladája
És gyermekek nőnek fel mély szemekkel,
Semmit sem tudva nőnek és kihalnak,
És ezt az utat járja minden ember.
S édes gyümölccsé érik a fanyar mag,
S halott madárként éjidőn lehullva
Ott fekszik, s megrohasztja pár cudar nap.
És mindig fú a szél, és mindig újra
S özönnel hallunk s mondunk furcsa szókat,
És zsibbadoz tagjaink kéje-búja.
A réten utak futnak, szerte sok vak
Falucska, csupa tócsa, fáklya, lombok –
Fenyegetők s halálosan aszottak…
Mért építették őket? S nem hasonlók
Egymáshoz? És nem érnek soha véget?
Mért sáppadok, mért sírok, mért mosolygok?
S mindez mit ér, s e játékok mit érnek?
Felnőttünk már, örök magányosok,
Céltalan vándorai csak a térnek.
Mi hasznunk ennyi és megannyi képből?
S mégis sokat mond, ki azt mondja: „Este.”
Szavából mélység és gyász úgy csorog,
Mint sűrű méz az öblös sejtű lépből.
Kardos László fordítása
