Magyarokat hagyott magára a külügy az ostromlott Kijevben. A kormány és az általa betolt pénz letérítette saját útjáról a KMKSZ-t.
A háború kitörése után összeálltak az ukrán televíziók (a közszolgálati és kereskedelmiek vegyesen), hogy egy közös műsorfolyamot sugározzanak minden csatornán, felosztva egymás között a műsoridőt. Július 22-én a Mi Ukrajnánk nevű tévéadó sávjában egyszer csak felbukkant a lapunk által kiadott Bottoni-könyv, A hatalom megszállottja. Egy kárpátaljai születésű, de már évtizedek óta az ukrán fővárosban élő férfi, Tompa Tibor tartotta a kezében. A többdiplomás, tanárként és üzletemberként és egyaránt sikeres magyar férfit kérdeztük.
– Évekkel ezelőtt hősként ünnepelte önt a kárpátaljai magyar elit, mert elment különféle televízióműsorokba fekete öves ukrán nacionalistákkal vitatkozni a nyelvtörvény kapcsán. Miért vállalta ezeket a csörtéket? Nem volt veszélyes az arcát adni ilyesmihez? Bármikor megtalálhatták volna önt is egy sötét sikátorban…
– Mindenütt vannak szélsőségesek, így itt is, tehát volt benne kockázat. Azért vállaltam el, mert Brenzovics László és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) vezetőségének többi tagja megkért rá. Én akkor jó viszonyban voltam velük, próbáltam segíteni a szervezetnek a kijevi kapcsolataimon keresztül – például, amikor a beregszászi főiskola indult, összehoztam őket az akkori oktatási miniszterrel, hogy kapjanak működési engedélyt. Szóval Brenzovics azt mondta, ő nem mehet be ilyen műsorokba, mert parlamenti képviselő, ezért rám bízta a szájkaratét. Elvállaltam, az első után még rengeteg műsorba behívtak, és nem féltem, talán azért sem, mert negyvenhárom éve Kijevben élek, itt végeztem egyetemet, itt szocializálódtam, sok barátom van egész magas szinten a politikában és a médiában egyaránt. Mellékszál, de annak idején, az első Orbán-kormány alatt még Simicskát is én hoztam össze pár itteni emberrel, amikor ő még az APEH vezetője volt, és adórendőrséget akart létrehozni Magyarországon. Szóval szívesen képviseltem a magyarság érdekeit a nagy nyilvánosság előtt, és érdekes módon az online térben sem szabadult rám a csürhe. Sőt, a kisebbségellenes nyilatkozatairól elhíresült Larisza Nicoj írónő, miután habzó szájjal szidta a magyarokat egy műsorban, az adás végén mosolyogva meghívott egy kávéra, és immár kamerák nélkül arról beszélt: tulajdonképpen igazam van, de neki nem az a dolga, hogy ezt elismerje.
– Ön sokszor kiállt a magyar érdek mellett, amikor erre volt szükség. Aztán jött a háború, a Kijev külvárosában lévő lakásuk mellett zajlottak a harcok, menekülni kellett. Mit tapasztalt, valós vészhelyzetben, élesben hogyan működött a magyar külügy „minden ember számít” és „minden bajba jutott magyaron segítünk” retorikája? valamint segítettek-e a barátok a KMKSZ-ből?
– Nagyon nehéz nekem erről beszélni, mert ezt rosszabb volt megélni, mint azt, hogy a fejünk fölött robbantak az orosz rakéták. A főváros ostromakor majd’ egy hónapig ott ragadtunk a külvárosi otthonunkban. Mivel a lakás a Hosztomeli repülőtér és a nagy nemzetközi légikikötő között van – az egyik kettő, a másik alig öt kilométerre van tőlünk –, már február 24-én hajnalban robbanásokra ébredtünk. Az első napokban nem akartunk elmenni, a feleségem egy iskola aligazgatójaként 1200 gyerekért felel, és én is nyugtattam őt: mi külhoni magyarok vagyunk, ha nagy a baj, kimentenek minket. Előtte nem is olyan rég láttuk a mellét döngető Szijjártó Pétert a hírekben, hogy állítólag Kazahsztánból is kimenekítették az összes magyart.
Amikor láttuk, hogy tényleg nagy a baj, telefonáltam a kijevi magyar nagykövetnek, akit jól ismertem. Azt mondta, regisztráljuk be magunkat és akit még gondolunk egy honlapon. Megtettük, eltelt egy hét, de semmi sem történt. Felhívtam a követség központi számát, ahol azt mondták, „türelem”. Egyre durvább lett a háború, és amikor már mellettünk robbant egy rakéta, és a várost is majdnem teljesen körbezárták, újra felhívtam a nagykövetet. Március 4-e, 5-e körül lehetett, eléggé pánikban voltunk, amire Íjgyártó István azt mondta, ők már elhagyták Kijevet, az egész delegáció biztonságban van, a nagykövetséget bezárták, be sem lehet oda menni. Megdöbbentem, és amikor végre szóhoz tudtam jutni, megkérdeztem, mit csináljak. A válaszát soha nem fogom elfelejteni: „Tibor, oldja meg, ahogy tudja, saját erőből.” Adott egy tanácsot is: ne autóval menjünk, mert a várost körbezárták, és ők is csak a diplomatarendszámoknak köszönhetően jutottak ki. (A Magyar Hang rákérdezett az esetre a Külgazdasági és Külügyminisztériumnál, de egy hét elteltével sem kaptunk választ.) Nem volt más választásunk, fegyverropogás között elindultunk az autónkkal, mert szerencsére volt egy kanna tartalék benzinem. Mivel a hidak megsérültek, és a fő útvonalakon ott volt az orosz hadsereg, aszfaltozatlan földutakon mentem, végig attól rettegve, hogy aknára futunk – az első hetven kilométer borzalmas élmény volt. Halottakat, kiégett személygépkocsikat, szétlőtt tankokat kerülgettünk. A Jóisten segített, hogy túléltük. Huszonöt órát tartott az út Vinnicjáig. De azért vannak igazi magyarok is: egy oda férjhez ment kárpátaljai magyar segített benzint szerezni, így onnan sikerült eljutnunk Beregszászig. Találkoztam a KMKSZ vezetőségével, nagy nehezen fogadtak tíz percre, ahol elmondtam, hogy itt vagyunk, és kellene valami munka. Biztattak, de aztán soha többé nem vették fel a telefont.
– Csalódott?
– Nem minden magyar ilyen, de sajnos köztünk is vannak gyenge emberek. Sokan csak a hasznot nézik: addig vagy fontos nekik, amíg rád szorulnak, de amikor te vagy bajban, az már nem prioritás. Ráadásul amikor egy magyar újságíró kérdéseire őszintén elmondtam a véleményem Orbán oroszbarátságával és Ukrajna-politikájával kapcsolatban, kiborult a bili. Én továbbra is vallom a magyarságomat, magyar az anyanyelvem, konzervatív beállítottságú vagyok, de nem fogadom el, hogy megszabják, miről hogyan gondolkodjak. Emiatt aztán ellenem is elindult a karaktergyilkosság: már azt mondják, nem is vagyok igazi magyar, soha nem volt közöm a kijevi magyarok egyesületéhez, sőt már odáig fajultak a dolgok, hogy a korábbi, Hír Tv-nek adott bejelentkezéseim is elkezdtek eltűnni a Youtube-ról. A kijevi magyarok egyesülete is törli azokat a korábbi bejegyzéseket, ahol én is felbukkanok – utoljára Sztálin idejében csináltak ilyeneket. A közmédia tudósítójának számtalanszor segítettem Kijevben bejutni különféle minisztériumokba, erre a közösségi oldalon azt írta rólam, hogy magyargyalázó és nemzetáruló vagyok. Hasonló a helyi magyar politikusok hozzáállása is: sajnos a magyar kormány és az általa betolt pénz letérítette a saját útról a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségét is, már mindenben Budapesthez igazodnak. Aki kilép a sorból, azt azonnal ejtik.
– Két hónapnyi menekülés után tértek vissza Kijevbe. Milyen állapotban volt a lakás a külvárosban és a másik ház Makarivban?
– A kijevi lakással minden rendben volt, Makarivban viszont sok épület romba dőlt. A kertünk felett helikoptercsaták zajlottak, páncéltörőbe való 30 milliméteres töltényhüvelyből többet is találtam. Szerencsénk volt, csak az egyik fal sérült meg, és egy nagy tűzben a kerítés és a díszfák égtek le – ezeket egy hónap alatt rendbe hoztuk.
– Tavasszal a Magyar Hang is végiglátogatott több, a háború által súlyosan érintett Kijev-környéki települést. Külföldi kollégákkal sokat beszélgettünk arról: azok a hivatalnokok, akik helyükön maradtak az ostrom idején, és túlélték, azok hősök vagy kollaboránsok-e. Mert volt olyan település, amelynek polgármesterét hátrakötözött kézzel, egy tömegsírban találták meg a férje és a fia holtteste mellett.
– A háború traumái még évtizedekig velünk lesznek. Van olyan szomszédom, akit fejbe lőttek az oroszok, mert megszólított egy katonát. Más heteken át tudott kommunikálni velük, és nem lett bántódása. Az ukrán biztonsági szervek feladata lesz eldönteni, ki volt áruló, és ki nem. Vannak pletykák, suttogások a faluban, de nem a mi feladatunk ítélkezni.
– Mostanában is sokat vendégeskedik a kijevi televíziókban, de már nyilván nem az oktatási törvény a téma. Miért hívják?
– Arra kíváncsiak nagyon, miért viselkedik a magyar kormány úgy, ahogy. Próbálják megérteni, mi és miért történik, és miért lóg ki Magyarország ennyire a sorból. Már előre tudom a menetrendet: Orbán mond valami keményet, vagy megvétóz valamilyen Ukrajnával kapcsolatos brüsszeli döntést, nekem pedig Kijevben fél órán belül csörög a telefonon. Mindig próbálom elmondani, hogy a magyar kormány nem egyenlő a magyar néppel: van egy polgári Magyarország is, amelynek tagjai nem az oroszok oldalán állnak. Beszélek a Sárkányellátó által szervezett gyűjtésekről, és legutóbb azt kértem, hadd vigyem be Stefano Bottoni Orbán-könyvét, hogy idézzek belőle, és bemutassam az igazi Magyarországot. Azt is mindig elmondom, hogy négyszáz kárpátaljai magyar katona harcol a fronton az országért – sajnos közülük legalább már harminc az életét adta –, és ezt nagyra értékelik Kijevben.
Az ukrán nagyon optimista nemzet: minden műsorban, így legutóbb is megkérdezték, mikorra várható, hogy a magyar miniszterelnök végre megváltoztatja a véleményét. Soha nem kérte senki tőle, hogy Magyarország katonákat küldjön ide harcolni, de legalább ne dugdosson állandóan botokat a küllők közé.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 32. számának (augusztus 11–17.) nyomtatott változata.
