A műalkotás sikerének mértéke évszázadokon át egyet jelentett az értékkel – ismeretlen volt a meg nem értett alkotó fogalma –, s a művész őszinte lelkesedéssel kereste a közönség kedvét. Az egységes ízlés korának az egybehangzó ítélkezés felelt meg, de mihelyt az első megszűnt, eltűnt a második is. Nagyjából a romantika után fordult visszájára ez a szemlélet, és mondták ki, hogy a siker szinte már bizonyítja egy mű silányságát, a zseniális alkotásokat pedig szükségszerű értetlenség fogadja. Példák és ellenpéldák ismeretében ma már szkeptikusak vagyunk. Nem tekintjük a közönségsikert a művészi érték fokmérőjének, de nem is rekesztjük ki a műalkotás érdemeinek vizsgálatából. Alkotó és közönség érdeklődésének és ízlésének – a sikert biztosító – összecsengése rávilágít a korigény milyenségére és a művészetre gyakorolt hatására. Végső soron tehát a siker mű és közönség pillanatnyi ízlés- és gondolkodásbeli egyezésének eredménye, a remekmű pedig épp abban különbözik a múlékony bestsellertől, hogy ezt az egyezést – ha az késik is – nemcsak átmenetileg, hanem az egymást követő nemzedékekkel is képes létrehozni. Az időtálló értékek azonban csak az időben bizonyítják be életképességüket, s a kortárs olvasónak be kell érnie azzal, hogy megpróbálja a művet önmagában, a vállalkozás milyenségének és hatásának függvényében értékelni.
Saul Bellow regénye, a Herzog bestsellerként jutott el hozzánk, természetes tehát, hogy elgondolkozzunk sikerének titkán. Mi ragadta meg annyira az amerikai olvasót, és hogyan hat ránk a könyv? Igazolják-e a regény értékei a sikert? Az első kérdésre természetesen csak feltételesen válaszolhatunk. A regény főhőse, Herzog tudós, bölcsész-doktor, számtalan elismert tanulmány szerzője. Az ő lelki válságának vagyunk tanúi a regényben, s ez a válság tudata elborulásával, személyisége felbomlásával fenyegeti a hőst. Különös mánia lesz úrrá rajta – erről értesülünk már a regény első lapjain – állandóan leveleket fogalmaz ismertnek-ismeretlennek, élőnek-holtnak, s ezekben a levelekben indokolja meg tetteit, igazolja önmagát, vág vissza ellenfeleinek. A többi szereplő szavaiból s az író jellemzéséből, de főként Herzog gondolataiból rajzolódik ki a főhős jelleme, lelkivilága: egy betegesen erőtlen, vívódó és környezetének tagjaival szemben mindig vesztes embernek a portréja, akit életereje mindegyre átsegít a nehézségeken, de akit a kudarcok lelkileg-szellemileg elzüllesztenek. Herzog a klasszikus mondás ellentétét példázza: ép testben beteg lélek. S ez talán a regény amerikai sikerének a titka. A jólét és a lehetőségek csillogása mögött az amerikai társadalmat az emberi kapcsolatok elsorvadása, az egyén tehetetlen magárautaltsága fenyegeti. Ismeretes, hogy világszerte rohamosan nő az idegbetegek száma, az idegrendszer veszélyeztetettsége, teherbírásának korlátai mindinkább a modern társadalom nyomasztó gondjává válnak. A regény légkörét meghatározó elemeknek: a lépten-nyomon felbukkanó ideggyógyásznak (s vele a lélektan szakkifejezéseinek), valamint a mindig kéznél levő erotikának – amelyek mintegy a gyógyulás kétféle módozataként szerepelnek – szintén részük lehet a sikerben. Mindez azonban nem több egy közérzet találó megragadásánál.
A főhőssel – következésképpen a regénnyel – szemben azonban fenntartásaink vannak. Mert ahhoz képest, hogy milyennek tünteti fel elmebeli állapotát, Herzog nagyon logikusan, észszerűen gondolkodik, ahhoz képest viszont, amit szellemi képességeiről állít a szerző, nagyon is zavarosan és közhelyszerűen. (Éppen fordítva kellene lennie, de a zavarosság nem hat a regényben úgy, mintha elmezavarból fakadna, a logikus gondolatmenet pedig rendszerint jóval a középszerű alatt marad.) Hogyan lehetséges például, hogy egy tudós irodalmár fejében ilyen gondolatok születnek: „a nosztalgia lágyítja a szívet, s ha egy darabig édes is, de az utóhatása már veszedelmesen savas”, „amikor olyan a szív, mint valami kalitka, amelyből kirepültek a keserűség sötét madarai, akkor az ember szabadnak, könnyűnek érzi magát?” Számtalan hasonló példát idézhetnénk annak bizonyítására, hogy Herzog, akit a szerző kiváló intellektusként állít elénk, igen középszerű figura. Ezzel azonban a hős elveszti súlyát, és érvei ellenére is felelőssé teszi kudarcaiért. Ahhoz azonban, hogy elhiggyük, ez volt az író szándéka, nem elég szembetűnő az írónak a hőstől való elkülönülése. Kiragadva ugyan feltétlenül ironikusan csengenek ezek a szavak, de a szövegben nem úgy hatnak, amikor megtudjuk, hogy Herzogot „megviselték a szexuális élet megpróbáltatásai”, s keserűen töpreng azon, hogy „divatjamúlt lelke, amelyben „magasrendű érzelmek” honolnak, miért esik áldozatul a nők kiszámíthatatlanságának. Pedig őt „erős impulzusok vezérlik”, megvan benne az uralkodnivágyás és „a szenvedély erejével dolgozik benne a szatirikus véna”, sőt „nem retten vissza a bűnös képzelgésektől” sem. „Csak éppen világos eszmerendszere nincsen” és „szeretné, ha naiv, egyszerű lélek lenne.”
A regény megoldása – ha ugyan annak nevezhető – szintén több mint vitatható. Herzog dilemmája ugyanis ez: két sikertelen házasság után belemenjen-e egy harmadikba? A vonzások és taszítások, érvek és ellenérvek azonban annyira üresek és frivolak, szenvedély vagy akár érdek helyett a döntés annyira a magazinízű szexualitásra és a véletlenre van bízva, hogy ez az egész cselekményszál hitelét lerontja. Így vall például a segítőkész nő: „Herzognak azt kell megtanulnia tőle, Ramónától – amíg még van rá idő, amíg férfiassága teljes és erői lényegében sértetlenek –, hogy hogyan kell a lelket, a szellemet a test révén felfrissíteni, megújítani (mert a test: a lelket tartalmazó értékes edény).” Herzog pedig így elmélkedik: „az a férfi, aki nőről nőre száll, jóllehet szívében sóvárgó idealizmus honol, meg a tiszta szerelem utáni vágy – ez a férfi átlépett a nők országába”, mert „a férfi rendeltetése a kötelességteljesítés – hajtson hasznot, vegyen részt a közéletben, az arisztotelészi értelemben vett politikában”, de azt is tudja, hogy „lefeküdni valakivel: igenis konstruktív és hasznos dolog a társadalom szempontjából, állampolgári cselekedet”.
Ilyen érvek mellett aligha beszélhetünk megoldásról. Saul Bellow összetett figurát állít regénye középpontjába, de következetlen az alak felépítésében; mindvégig hősének belső konfliktusát tanulmányozza, de éppen ennek a konfliktusnak a hitelét ássa alá a hős ellentmondásosságának felszínes indoklása. Így az egyedi eset nem válik sem önmagában lenyűgözővé, sem pedig – hisz a kettő összefügg – önmagán túlmutatóvá. A regényhős válsága rendszerint a közösség konfliktusainak vetülete; ha ez utóbbiak reálisak is, az előbbi csupán a művészi újjáteremtés erejéhez mérten válik valóságossá és meggyőzővé. S ha az érdeklődés felkeltéséhez elégséges is a témaválasztás, a sikerhez pedig nem kell több a közízlés és a közérthetőség tiszteletben tartásánál – ez még nem biztosít művészi rangot. Bestseller – de nem remekmű.
Saul Bellow: Herzog. Regény. Fordította Balabán Péter. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970. Horizont könyvek.
Megjelent A Hét II. évfolyama 12. számában, 1971. március 19-én.