A rossz hír: nem áldozatok vagyunk, hanem tettestársak. A jó hír: míg az áldozat csak sodródik, a reflektív a kezébe veheti a sorsát.
Aki a múltat akarja, az meg is kapja – mindenestül.
Az első birodalom a cároké volt, a második a szovjeteké – a zászlót átfesteni lehetséges, de a zászló szövete attól ugyanaz marad: ez a szövet pedig a hűbériség és a középkor. A középkori királyságok úgy működtek, ahogy a mai maffia – a személyes hűség intimitásában –, ma a maffia csak azért törvénytelen, mert a középkor kicsúszott alóla. Már ahol. Ahol nem, ott hiába vettük át a modern európai jogrendet papíron, továbbra is feudálisan működünk az életben – együtt a NER-ben, mindannyian.
Víziót akarok a jövőre. Szükségem lesz elemezgetésre is – némileg elnagyolt történetszemlélettel –; egyszerű dolgokat fogok mondani, sarkosan és sablonosan; író vagyok, tehát hittérítő.
Nyugaton a birodalmak úgy buktak meg, ahogy birodalom addig még soha. Az európai ember ezt mondta a királyainak és főpapjainak: többé nem kérek a védelmetekből, viszont részt kérek a hatalomból; többé nem tűröm a függést, ehelyett együttműködés lesz; többé nem adom nektek a munkámat, hanem intézményeket működtetek az adómból; többé nem lesztek az atyáim, mert én magam vállalok felelősséget az életemért, még ha az kényelmetlen is; többé nem gondolom azt, amit ti akartok, hogy gondoljak, mert magam gondolkodom – ez az utóbbi adta a szárnyat a száguldáshoz; annak összes kockázatával.
Elkergették az uraikat, felszabadult a gondolat, ettől felvirágzott a tudomány, a technológia eredményeit beengedték a gazdaságba, nőtt a termelés, a népesség, a gyarapodó ágazatok gerjesztették egymást, minden gyorsult és differenciálódott, miközben a Föld többi társadalma mozdulatlan maradt. Így történhetett, hogy a mohó Európa gyarmatosította a nála ősibb civilizációkat, és nem fordítva, holott a régi államok is szerettek hódítani. A Nyugat nem azért lett erős, mert gyarmatokat szerzett, hanem azért szerezhetett gyarmatokat, mert erős lett a hatalommegosztás új rendjében.
A hódításból élők nem képesek reagálni a béke kihívásaira és a változásokra, mert külső tényezőktől függnek: a zsákmánytól. Minden az egyeduralkodóhoz van bekötve, aki veszélyesnek érzi, ha a társadalomban önszervező igény van; ezért tiltja azt a mentalitást, ami a Nyugatot felemelte. Ha nincs hódítás, ezek a társadalmak összeomlanak. Orbán Viktor ezért kérte el Putyintól Kárpátalját – a nagyragadozók maradékából élnek a kicsik.
Ugyanez a helyzet a természeti kincsekkel. Svájcnak nem volt semmije, Hollandiának sem, ők még a földért is küzdöttek; viszont a társadalmukban felszámolták a vertikális függéseket, és átálltak a hatalom elosztására. Nekünk mindenünk volt: jó föld és a világ aranytermelésének harmada. Most itt állunk úgy, ahogy állunk, mert még mindig hűbérurakat emelünk magunk fölé, miközben másokat okolunk a bajainkért: Trianont, Brüsszelt, Sorost – vagy éppen Orbán Viktort.
A jóléthez a kulcs nem a nagy méret, a természeti adottságok, és nem a délceg katonai hagyományok, nem a homogén nemzetállam és a büszkeség, és nem az erős vezető. Ellenkezőleg. Erős vezető = gyenge társadalom; erős társadalom = gyenge vezető. A vezető gyengesége pedig nem azt jelenti, hogy tehetségtelen és erélytelen, hanem azt jelenti, hogy nincs teljhatalma, mert a szétválasztott hatalmi ágak ellenőrzik egymást, és azért képesek ellenőrizni egymást, mert szét vannak választva, tehát az intézményeikben nem rokonok, hittestvérek, barátok és üzlettársak ülnek, hanem egymástól független szakemberek.
Ahol ez csak papíron van így, mert mindenki a miniszterelnök rokona vagy lakája, az államelnöktől a főügyészen át, a közmédián, médiahatóságon, adóhatóságon, számvevőszéken, alkotmánybíróságon át az állami vállalatokig – nos, az ilyen országban kényelmesen lehet uralkodni, de elhal a tehetség, az innováció és a reagálóképesség, mert csak a gazda iránti hűségtől függ a boldogulás. A hatalommegosztás intézményei ma nálunk éppúgy megvannak, ahogy Kádár Jánoséknál megvoltak; akkor Kádár hűséges emberei ültek bennük, ma Orbán hűséges emberei.
Bolondozó magyarok. Oligarchanap a Parlament előtt | Fotó: Farbaky Tamás | Forrás:Népszava
Összpontosított hatalommal háborút jól lehet nyerni, viszont békét nem, ezért a despoták mindig támadnak. Ha nincs ellenség, csinálnak, akár kívül, akár belföldön – viszont a jogállam békében működik jól. Ha megtámadják, védtelen, mert a megosztott hatalom nem enged gyors döntéseket. Chamberlain, az angol miniszterelnök és a többi nyugati, átengedték Ausztriát Hitlernek, hogy elégedett legyen, és leálljon. Nem állt le, erre átengedték neki a Szudéta-vidéket is, hogy most már tényleg álljon le, de nem állt le, jött Csehszlovákia, aztán jött Lengyelország, Hitler hamarosan őket magukat támadta meg, nagy baj lett, ekkor Chamberlain megbukott, jött az autokrata Churchill, Anglia elkezdte visszatükrözni Németországot, militarista diktatúrává alakult, legyőzte a nácikat, majd azonnal visszaalakult liberális jogállammá – volt hova visszanyúlnia. Tanulság: a liberalizmus csak liberális környezetben él meg; a tolerancia csak toleráns környezetben él meg.
Putyin folyamatosan minden szomszédját megtámadja, és amíg Európa erre liberálisan és jogállami módon felelget, addig vesztésre fog állni; éppen azok miatt az adottságok miatt védtelen, amely adottságok jogállammá tették; saját alapelvei teszik védtelenné saját alapjait. Vagy képes lesz Európa úgy viselkedni, ahogy Anglia viselkedett a háborúban, vagy elbukik a diktátorok előtt; és ugyanígy a belpolitikában: saját választásain dönti meg saját jóléti államát a saját lakossága, hogy az orosz hátterű pártokkal az autokrácia nyomorúságára váltson.
Ha Magyarországon az ellenzék győz a választásokon, nem számíthat rá, hogy a jogállami intézmények majd teszik a dolgukat; a rendőrség nyomoz, az ügyészség vádat emel, és a bűnözők börtönbe mennek, hiszen ezek az intézmények továbbra is a bűnözők kezében lesznek; meg még az ő kezükben lesz továbbra is a közmédia, a nemzeti bank, az adóhatóság, a számvevőszék, a köztársasági elnök, a nagy egyházak, az állami vállalatok, és még a pénz, a pénz a pénz, a tőlünk lopott pénzük, a véreskezű Putyin meg a sötét Trump pénze; és az új kormányt ellehetetlenítik. Magyar Péter törvényesen nem győzhet, illetve a nép törvényesen nem győzhet – a törvénytelen győzelmet hívják forradalomnak vagy puccsnak; az utóbbihoz Orbán klánjának árulói is kellenek, tehát az árulók árulói. Könyörgöm, értékeljük őket; ehhez nagyobb bátorság kell, mint eleve ellenzékieskedni – a fotelből.
Ennek a kockázatát nem vállalja majd Orbán Viktor, ezért megakadályozza a jövő évi választásokat – illetve megkísérli ezt.
Néhány lehetséges forgatókönyv Magyarországon:
1. Az Unió meggyengül, és mi ismét orosz csatlósállam leszünk.
2. Az Unió összezár és megerősödik, Orbán kiléptet bennünket az Unióból, hogy a hatalmát fenntarthassa: a leromlás hamarosan katasztrófába fordul (pénzügyi-gazdasági vagy akár háborús összeomlásba). A jogállami intézményeket nyugati felügyelettel építik újjá (mint Németországban); a sokk után a lakosság többé nem akar teljhatalmú vezért; és erre hangolódik az oktatási rendszer is (mint Németországban).
3. Az Unió összezár, Magyarország leszakadása gyorsul, és a mind ordítóbb életszínvonal-különbség miatt a liberális jogállamok gyűrűjében békésen feloldódik a rezsim (mint 1989-90-ben); az Orbán-klán tagjai alkukkal mentik át vagyonukat és befolyásukat, majd alkalmazkodnak.
4. Nukleáris tél vagy a klímakatasztrófa – ekkor a fenti spekulációk érvénytelenek. Az esélyünk, ha véget vetünk az önző nemzetállamok korának, hogy a globális túléléssel foglalkozhassunk. Ez utópia. A túlélés utópia.
Társasjáték. A hatalom pénzre váltható, a gazdagság meg hatalomra | Fotó: Farbaky Tamás | Forrás: Népszava
A fentiek közül a 3. lehetőség ad esélyt arra, hogy kezünkbe vegyük a sorsunk. 1990 után vártuk a sültgalambot: talán majd úgy is ölünkbe hullik a nyugati életminőség, hogy a mentalitásunk keleti marad. Nem hullott, erre durcásan visszakértük a korábbi atyáinkat, Horthy Miklóst és Kádár Jánost, ők meghallották a hívást, és megtestesültek nekünk Orbán Viktorként, sármosabban, de rövidtávú rablógazdálkodással; viszont az apparátust feljavították őfelsége ellenzékével, amely hasznos és szórakoztató. Ennél az ellenzéknél számunkra ígéretesebb és tisztább az árulók árulója, Magyar Péter, de ha ő győz, akkor ismét átfestjük a zászlót, és a zászló szövete ismét ugyanaz marad. Ebben a szövetben ennek a cikknek az írója is egy szál, és szálak benne az író kollégák, igen, a legnagyobb „ellenzékiek” is.
Mi is klánban gondolkodunk, mint a NER, illetve mi nem, mert liberálisok vagyunk, és ezt el is hisszük magunknak (minden tüntetésen), de ha másnap állás kell a gyerekemnek, akkor azt kijárom egy helyi főnöknél, ha pályázatot akarok nyerni, díjat akarok kapni, akkor előbb én is elintézek valamit egy barátnak, mert ő majd viszonozza azt ott, ahol ő kurátor, zsűritag, szerkesztő, rovatvezető, igazgató. Az orbánisták gondolkodását is így győzi le a csoportgondolkodás. Tehát nem klánban gondolkodunk, hanem klánban érzünk. Ebben egy az ország, és ez nem bűn vagy jellemhiba, hanem örökség, ebbe beleszülettünk, belenevelkedtünk. Az ellenzéki oldalon ezt illik nem kimondani, a tudattalanban tartani, a NER-ben viszont nem gond kimondani – ebben ők a jobbak.
A legnagyobb bajunk a NER-rel az, hogy nem mi csináljuk. Így ha Orbán bukik, ott fogunk állni, és várjuk, hogy újra a mi barátaink legyenek a politikusok. Persze, a 2010 előtti hatalom jobb volt: nagyjából függetlenül hagyta a közmédiát, és ha nem is volt meg benne a nyugati morál, nyitva tartotta az utat a Nyugat felé, nem akarta az országot orosz és kínai gyarmattá tenni. Csakhogy az a 2010 előtti világ volt Orbán Viktor keltetője. Ő nem a Holdról esett ide, hanem közülünk való, egyek voltak az iskoláink, hasonlóak a családjaink, ő nem butább, mint mi, és nem is gonosz, hanem traumatizált és zavart – ezért érezzük úgy, hogy elhiszi, amit mond, majd másnap elhiszi annak az ellenkezőjét, ha ez a manőver három napra előre bebiztosítja a túlélését. Tragikus sors.
Mi a víziónk a jövőre – azon túl, hogy leleplezünk, elemzünk, szörnyülködünk? Fontos a leleplezés, de ha ezzel beérjük, és nem többel, annak az üzenete ennyi: „Régen minden jobb volt, hadd éljünk megint úgy, ahogy 2010 előtt.” Hát nem. Mert abból a világból nőtt ki a mai világ.
De akkor hogyan? Hogyan álljunk le azzal a korrupcióval, amit nem érzékelünk korrupciónak? Mit tehetek? Aki nonkonform a közeggel, azt bünteti a közeg. Minél tanultabbak és minél „liberálisabbak” vagyunk, annál nehezebb szembesülnünk azzal, hogy éppúgy feudálisan élünk a magunk kis klánfőnökeivel – a különbség a volumenekben van; az orbánisták a következő kastélyukért küzdenek, mi pedig a rezsicsökkentett gázszámlánk befizetéséért. Közben az elveinkkel ellentétesen működünk, az ellenzéki közösség is, az értelmiség, az írók, a jó írók is. Ők a csúcs, fáklyák lehetnének, ha kimondanák azt, amit egy írástudatlan segédmunkás képes kimondani: „Igen, utálom a bűnözők rezsimjét, de a magam körében én is úgy élek, ahogy ők.”
Ez az első hatalmas lépés annak a hazugságkultúrának a felszámolásához, ami a minden korok magyar NER-jeinek a mentális alapja. Ha ezt kimondjuk, először magunknak, aztán leírjuk, nyilatkozzuk, színdarabot, regényt, viccet komponálunk belőle, akkor ez a kimondás áthatja a közéletet, feloldja a titokban pusztító bűntudatunkat, példát ad a fiataloknak a reflektivitásra. Ettől technikailag semmi nem oldódik meg, viszont programot írunk a jövőre.
Tekintsük Orbán Viktort és hordáját sokkterápiának, olyan jelnek, amely rámutat a saját mentális középkorunkra.
A hely most csak a jövőképünk három elemének felvillantására elég.
1. Ismerjük fel, hogy a pártrendszer megbukott – nem konkrét pártok, hanem a pártok demokratikus rendszere –, már 1933-ban. Építsük ki a népképviseletet informatikai alapon, fokozatosan, árnyaltan, a lokalitás és a folyamatosság elveivel, természetes közösségekre alapozva. (De korlátozzuk a digitális ügyintézést.) Súlyozzuk a szavazatokat képzettség szerint, mert az autokrácia támasza a tudatlanság.
2. Ismerjük fel a lélektani tényezőt: a hatalom és a sérült személyiségek kontraszelekciójának kölcsönhatását; ezt látva formáljuk át a nagy szolgáltató rendszereket: az oktatást és az egészségügyet.
3. Történelemoktatás: adattömeg helyett összefüggések. Irodalomoktatás: alkotáselvűség, örömelvűség. Tesztek sehol.
A múlt nem cél, hanem tanulság; a Harmadik Orosz Birodalom éppúgy a múltban élés drogja, ahogy ön- és közveszélyes a Nagymagyarország-hit meg a „baloldal” tudattalan visszavágyódása a NER előtti időkbe. Aki a múltat akarja, az meg is kapja – annak a múltnak az összes jövőjével együtt.
A rossz hír: nem áldozatok vagyunk, hanem tettestársak. A jó hír: míg az áldozat csak sodródik, a reflektív a kezébe veheti a sorsát.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2025. május 4-én.