Nyomatékosan kérem a szerkesztőséget, közölje hozzászólásomat lehetőleg csonkítatlan formában, mert szeretném, ha gondolatmenete érthetővé tenné olyan részeit is, amelyek kiragadva esetleg alaptalan vádaskodásnak, rosszindulatú elfogultságnak tetszenének.
Filológus vagyok, nem zenész, de mintegy jó másfél évtizede tudatos zenehallgató, újabban pedig már gyűjtő is (lemez- és szalagtáramban Gabrielitől és Rameautól Orffig és Coplandig sokféle muzsika talált helyet magának, köztük több ország népzenéje is). Hozzászólásomban ezt a zenehallgatói tapasztalatomat igyekszem hasznosítani.
Célom az, hogy a műdalok élvezőinek népes és magabiztos tábora legalább tudomásul vegye, hogy az alább vázolt felfogásnak a szakmailag felkészületlen (tehát nem „zenedogmatikus”), de a jó zenét igénylő és értékelő laikus közönség körében is hívei vannak. Szakmai részletkérdésekben nem vitázom, sem szaktekintélyek véleményére nem hivatkozom, mert nem akarom elterelni a figyelmet arról, ami ma számunkra a probléma lényege: hogyan hat ma a műdal.
Véleményem e tekintetben az, hogy a műdalok létükben anakronikus, tartalmilag giccses és hazug, zeneileg hatásvadász (azaz szégyenletesen olcsó módon nagyon meghatni akaró) mindezért esztétikailag értéktelen, kerülendő, sőt visszaszorítandó termékek. Mindezek bizonyítására kénytelen vagyok hozzászólásomat néhány idézettel és vázlatos elemzéssel folytatni, hogy a levegőbe beszélés vádját elkerüljem.
I. A műdalok nyelvileg-tartalmilag
1. elkoptatott nyelvi fordulatok és költői képek sorozatából állanak: halálos csók, tündérálom, kegyetlen szeszély, kékszemű angyalom, turbékoló galambok, „boldogságra vágytam egyszer, de csak a bánat jutott nékem”.
2. Ezért nyelvük primitív, semmitmondó, közhelyszerű: Asszony lesz a lányból stb. (az egész nóta); „Az, akinek bánata van, minden reggel könnyes szemmel ébred / Én is azért sírok annyit, mert feledni sosem tudlak téged.” Az elburjánzó közhelyek sorozatából teljesen hiányzik az, amit a zene, de – hozzátehetjük – minden igazi művészet egyik lényeges elemének kell tekintenünk: a meglepetés, az előre nem látott tényező, ami a művészi hatás fontos része, az alkotó eredetiségének, szerkesztőkészségének megnyilatkozása
3. Érzi ezt a nótaszerző is, és segíteni akarván rajta, mesterkélt és régmúlt ízű, meghaladott stílusú (többnyire romantikus) szóvirágokkal tűzdeli meg a szöveget: délibábos álmok, színes lepkeszárny, fagyosszívű rózsák, könnytenger stb. Itt említjük meg az imádságos hangvételű nóták csoportját, melyek után mindig jól hat ellentétként a csakazértises, „magyaros” betyárkodást, dacosságot kifejező újabb nóta: „A te neved a legszentebb imádságom”; „Az a tavasz, amikor egy asszony neve imádsággá válik”. S utána: „Sej, haj, fene bánja”, meg (ha történetesen az imádság eredménytelen marad és lemondásba fordul a hangulat): „Hogy is lehet ennyi édes hazugságot írni, / Asszonyom, én köszönöm, hogy megtanított sírni”, vagy: „De az én két szemem könnytengerben ázik”; „majd csak megpihenünk kinn a temetőben”. Kell-e bizonyítani, mennyire ízléstelen felnőtt férfiembertől ez a percenkénti elpityeredés (sajnos a fejletlenebb esztétikai érzék, a verskultúra nélküli olvasó éppen ezt tartja a művészi őszinteség egyik legigazabb megnyilatkozásának), meg hogy mennyire kiszámítottan a hatás kedvéért következik az érzelgésre a dacosság? Hadd utaljunk itt arra is, hogy az igazi népdal nyelve egyszerű ugyan, de sohasem primitív: keresetlen, őszinte és világos, mint a benne foglalt érzelem, sokszor meglepően eredeti, akárcsak szemléletmódja, és mindenekelőtt: találó, pontos.
4. A nóták szövegének („tartalmának”) költőietlenségét az is mutatja, hogy mindig minden átlátszóan szimpla és világos bennük, vagy jó, vagy rossz, de sohasem megoldatlan. Hiányzik belőlük a művészi sejtetés és elhallgatás, az áttételes közlésmód: „Nincsen nálad szebb és jobb a világon, / Érzem, hogy csak te lehetnél a párom”; „Nem lesz soha veszekedés minálunk, / Boldogan éljük majd mi a világunk”. Ez világos beszéd. Problémák nincsenek, nem is lesznek, minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon. A hallgató is nyugodtan hajthatja álomra a fejét, dehogyis fogja őt ez a „művészet” meggondolkoztatni, kétségek elé állitani, avagy tőle – horribile dictu! – egyéni véleményt elvárni.
Visszatérve a művészi elhallgatás kérdésére, egyetlen népdalszakaszt szeretnék idézni:
Kimentem a selyemrétre kaszálni,
De nem tudtam én a szénát levágni,
Mert nem láttam a sok sárga virágtól –
Régi babám, most búcsúzunk egymástól.
Egyszerű bővített mondatok, melyek szinte rideg ténymegállapításokként hatnak, a köznapi népi életből vett szavak és képek, semmi nyoma az érzelmeknek, és mégis sokkal mélyebb és őszintébb érzés van bennük elrejtve, mint a műdalok ezer könnyes éjszakájában és sírkertjében.
Engedtessék meg, hogy e helyen megemlékezzem egykori énektanáromról, Péter Lorándról, akivel ezt a népdalt az iskolában tanultuk, s aki akkor pár szóban megvilágította nekünk e szakasz tartalmát, feltárta valódi mondanivalóját. Mi ugyanis az a sárga virág, amitől a legény nem tudja a szénát levágni? Nem más, mint maga a széna, amit a legény fájdalmában, hogy el kell válnia kedvesétől, nem ismer fel. Gondoljuk csak el: falusi legény, aki nap mint nap dolgozik vele, ne ismerje fel a szénát! Természetes, hogy egészen rendkívüli lelkiállapotban kell lennie. Hallunk erről valamit a dalban? Egy szót sem hallunk fájdalomról vagy kétségbeesésről, csak okát és következményét látjuk, s az esztétikai hatás éppen abban van, hogy e két adott tényezőből nekünk kell kiolvasnunk a jelen nem levő, de leglényegesebb, pillanatnyilag szerepet játszó harmadikat. Ha jól utánagondolok, ez a kis esemény volt az egyik első pillanat az életemben, amikor a művészet lényegéből valamit megértettem, nevezetesen azt, hogy a számunkra elsődlegesen jelenlevő jelrendszerből mindig nekünk kell kiolvasnunk a háttérben rejtőző tulajdonképpeni művészi üzenetet, tehát a műalkotás hatása igen jelentős mértékben a mi hozzáértésünkön, fogékonyságunkon múlik. Ilyen művészi üzenetet a műdalokban hiába keresünk.
5. Érdekes megfigyelni, hogy milyen nagyszámú nótában múltidejű az igealakok zöme (volt, vitték, álltam, vártalak, jöttél stb.). Ez a tény világos bizonyítéka és egyenes következménye a valóságtól elforduló, múltba merülő beállítottságuknak.
6. Végül e nóták szóhasználatából alapos elemzéssel sok minden kimutatható volna, ha az ehhez szükséges munkaidőt nem tudnák okosabban is felhasználni. Így csak utalunk arra, hogy a műdalok:
a) heterogén nyelvi anyagot ízléstelenül kevernek, s ezért gyakori a stílustörés bennük. Figyeljük meg például az ellentétet a következő idézet választékos hangvételű első sora és a következőben olvasható erősen népies ízű babájának szó között: „Hangjában tündérek muzsikálnak, / Írja meg, elfogad-e babájának”. Itt említjük néhány nóta magázó megszólítását is. Közismert, hogy faluhelyen nem egy vidéken használatos a magázás a családon belül is. Csahogy e nóták magázása nem a népnyelv hasonló fordulataira emlékeztet, hanem a korabeli tangók édeskés stílusára: „ringassa el gyöngybetűkkel, asszonyom, a lelkem” (nóta), „maga a legszebb emlék életemben, / A neve könnyeket csal két szemembe” (tangó). Ugyanaz a stílus, csak a megzenésítés módja különíti el őket egymástól. Vessük ezt össze a következő ősi, pentaton-népdal magázásával:
Haj, Dunáról fúj a szél, / Feküdj mellém, majd nem ér, / Dunáról fúj a szél, / Nem fekszem én kend mellé, / Mert nem leszek a kendé, / Dunáról fúj a szél.
b) Feltűnő, hogy szinte minden nótában előfordul a temető, könny, sirás, bánat szó, vagy valemelyik közelibb vagy távolibb szinonimája. Ezért e dalok nagy része pesszimista, borongós hangulatú, a lemondást, a fájdalmat prédikálják. (Hacsak éppen nem az említett „minden a legjobban van” típusba tartoznak. A szerzők primitív felfogása abban is megnyilvánul, hogy csak e két végletes érzelmet ismerik el és tartják képesnek a hatáskeltésre!) Filozófiájukat a következő szó szerinti idézetek fejezik ki a legjobban: „szenvedés az élet”, „visznek engem a sírba”. Pusztán csak emlékeztetünk itt arra, hogy az igazi művészet sohasem pesszimista – a tragédia sem! –, a katarzis mindig felemelő, erőt adó.
Mindezek alapján talán már nem túlzás azt állítani, hogy a műdalok nyelvi jellemzői minden ép nyelvérzékű emberből csak viszolygást és elutasítást válthatnak ki.
II. Zeneileg (Ezt a részt zenész szakemberek sokkal lényegbevágóbb szakmai kifogásokkal egészíthetik ki.)
1. Hangszerelésük és előadásmódjuk romantikus és hatásvadász. Nagy, romantikus lendületű hullámokkal ostromolják a jóleső elérzékenyülésre oly igen kész hallgató könnyű helyen tartott érzelmeit.
2. Ha eredeti népdalt adnak elő az egyébként műdalt játszó cigánybandák, „nagyzenekari” előadásmódjuk ezekből is következetesen kiszűri, de legalábbis tompítja a hangvétel frisseségét, őszinteségét, megkapó egyszerűségét, mintegy megfésülik, szalonképessé teszik a népdalt a „magasabb” körök számára is. Ezért mondhatta egy nótakedvelő ismerősöm, mikor felajánlottam, hallgassa meg a Magyar népzene című lemezsorozatot (igazi népzene, eredeti népi előadók tolmácsolásában), hogy őt idegesíti az ilyenszerű előadásmód. És ez teljesen logikus is, hiszen hozzászokott az átdolgozott, felöltöztetett változatokhoz, melyekre már odafigyelni sem kell, hiszen a sztereotip nyelvi és zenei fordulatokból jó előre lehet tudni, milyen érzelem „ábrázolása” következik, hol lehet jól meghatódni, hol az asztalra ütni.
Az igazi művészet hatása sohasem ilyen. Abban minden újrahallgatás új szépségekre, ismeretlen mélységekbe világít, új színeket villant föl. Érdekes azonban megfigyelni, hogy az – úgymond – magyar népzenét tartalmazó lemezeken még a járatlan hallgató is érezhető különbséget talál az eredeti népdalok cifrázatlan, egyenes vonalú menete és a műdalok futamokkal teleaggatott előadásmódja között, az előadók azonossága ellenére.
3. Minden művészet fejlődik az időben. Nagyfokú stílusváltozások sorának a tanúi lehettünk az utóbbi évek könnyűzenéjében (s éppenekkor és emiatt emelkedett ez a műfaj talán első ízben az igazi művészet határát súroló magaslatra), a jazz pedig, ez a legfiatalabb ága a zeneművészetnek, rövid története során az önmegújulásnak és a stílusbeli változatosságnak valóságos tűzijátékával szolgált. A nóták s az őket játszó együttesek életében ilyen fejlődésről nem tudok. (Ha van, kérem, figyelmeztessenek). Kénytelen vagyok tehát megállapítani, hogy ez a műfaj zeneileg is fejlődésképtelen, nem tud újat hozni.
4. Előadásmódjuk, főleg a férfiénekesek túlszínezett, érzelgős-borongós hangja, mely a „mély férfibánatot” hivatott kifejezni, mintegy ráadás a nyelvi és zenei badarságoknak e tömkelegére, s csak fokozza a visszatetszést.
III. A hatásról
1. A műdalok káros hatása igen sok irányú. Először: nyelvi igénytelenséget, elavult stíluselemeket, érzelmi sekélyességet, idejétmúlt gondolkodásmódot konzerválnak és terjesztenek, olcsó zenei fogásokhoz és énekmódhoz szoktatják a közönséget. Érdekes itt megjegyezni, hogy a fentebb felsorolt nyelvifordulatokat a legnagyobb nótakedvelő is szégyellené saját mindennapi beszédébe szőni, mert öntudatlanul is érzi avittságukat, de a nótában talán éppen bennük látja a költészet megnyilvánulását.
2. Másodszor: merthogy a dolgok összefüggenek, a műdalok káros hatása nemcsak önmagában érvényesül, hanem más műfajokéval együtt is. Azok többsége, akik a népzenében a műdalt keresik, komoly zene helyett az operettért lelkesedik, irodalom helyett ponyvát olvas, a képzőművészetben a giccsért rajong (lásd: meztelen keblű cigánylány gitárral, szarvas a forrás mellett holdfénynél, nippek), filmben a problémátlan, könnyű vígjátékért (isten mentsen Jancsótól vagy Antonionitól) és így tovább. E műfajok mindenike egy szeme annak a láncnak, mely az igénytelenség és az ízléstelenség rabságában tartja híveiket.
3. Hogy a műdal nem művészet, azt hiszem, az eddigiekből világoson kitűnik. Kelléktárában, törekvéseiben semmi nyoma sincsen annak, ami minden igazi művészet legfőbb feladata, a valóság hiteles tükrözése annak érdekében, hogy valamely, az embert nyugtalanító kérdésre feleletet adjon, vagyis röviden: az igazság keresése. De érdekes módon éppen ez az, amit nem lehet a szemére hányni, hiszen nem kötelező, hogy minden művészet legyen, ami mindennapi életünkben előfordul. A műdal megbocsáthatatlan bűne az, hogy sokak életében a művészet helyét bitorolja, s ezáltal elzárja előlük az utat – az operettel együtt, melyről a fentiekhez hasonló összeállítást készíthetnénk – a zene igazi értékei felé.
4. A soron következő kérdésnek – mi legyen hát a teendő? – több oldala van. A jövő feladata semmiképpen sem a kárhoztatás kell hogy legyen. Ez a ma dolga, s ezért olyan ez az írás, amilyen. (Mert, ha természetesen elismerem én is, hogy találhatunk néhány műdalt, melyekre a fentebbiek alig, vagy egyáltalán nem vonatkoznak, az, hogy a többivel együtt ezek is elítéltetnek, sokkal kisebb veszteség, mint százezrek zenei életének teljes pangása, elferdülése.)
A jövőben a teendők közt az első helyen a zenei nevelésnek kell állania, mégpedig elsősorban az ifjúság zenei nevelésének. Neveljük a felnövekvő nemzedékeket oly módon, hogy minden tagjuk biztos és helyes zenei ízléssel legyen képes ítélkezni, hogy szűnjék meg már végre a műdalrajongás és operettkultusz apáról-fiúra való öröklődése, hogy olyan szakembereink legyenek, akik tudván tudják, mekkora kárt okoz, ha a rádió, a tévé, a színpad és a lemez vagy a betű nyilvánosságát és tekintélyét biztosítják bármilyenfajta giccsnek, pusztán a fejletlenebb ízlésű közönség rokonszenvének megnyerése érdekében. És végül – legyen már igazi népzene- és népdal-lemezünk, lemezsorozatunk, akár Kallós Zoltán és mások eredeti gyűjtéséből, akár Illyés Kinga és más művészek előadásában (emlékezzünk döbbenetes szépségű énekszámaira az Özönvíz előtt-ből!), akár – óh, álmok álma! – mindkét formában. És legyenek könyveink is esetleg lemezmelléklettel, amelyek megmagyarázzák, hogy mi és miért szép a zenében, mi és milyen zenénk ősi formája és története. Nem az a sürgető feladat, hogy kirostáljuk a 20 ezer műdal közül a néhány viszonylag elfogadhatóbbat, hanem az, hogyan szüntessük meg azt az elszomorító helyzetet, hogy százezrek számára Bach, Beethoven és Bartók neve egyet jelent a semmivel, hogy megértessük velük, micsoda hallatlan veszteség rövid emberi életükben az igazi zeneművészet értékeinek elutasítása.
5. De mindez a szakemberek feladata. Én mint kívülálló még csak egyet tehetek az eddigiekhez. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy a sírva vigadásnak lejárt az ideje, mint ahogy a múlté az az osztály is, amely a saját pusztulására csak ezzel tudott reagálni. A ma az építés, az alkotás ideje. Ki-ki építi saját fizikai és szellemi létét, s ugyanakkor azt a társadalmat is, melynek tagja. Korunk századokat halad előre évtizedek alatt. Lépést tartani vele – nem kis dolog. Nézzünk hát előre, s csak azt vigyük magunkkal a jövőbe vezető úton, amit feltétlenül érdemes.
Megjelent A Hét III. évfolyama 14. számában, 1972. április 7-én.