A honvédsereg 1849-es dicsőséges tavaszi hadjárata óta tudjuk, hogy a mégoly fényes győzelmeket hozó ütközeteket is gyorsan követheti az egész háború elvesztése. Ezt nem árt előrebocsátani az Ukrajnában várható események kapcsán, és a megállapítás mindkét félre vonatkozik. Ugyanis mindketten területek és városok visszafoglalásával kecsegtető, nagy támadásokra készülnek – miközben egyikük sem táplálhat illúziókat a másik szándékait, eltökéltségét és katonai potenciálját illetően. Az oroszok annyian vannak, mint, nos, amennyien a magyar szólásban, az ukránokhoz pedig dől a modern nehézfegyverzet, s újonnan felálló zászlóaljaikat nyugati tisztek készítik föl ezek használatára.
A Kremlnek sürgősebb, mert közeleg Putyin elnök február 22-ére bejelentett felsőházi évértékelője és az átfogó háború kirobbantásának első évfordulója. Továbbá azért is, mert áprilisra nem csak a tavasz jön meg, de a stratégák a megerősödő ukrán honvédők offenzíváját is akkorra jósolják. Ami nem jelenti azt, hogy az idő Kijevnek dolgozna. A Kreml nyilvánvalóan arra játszik, hogy ahogyan azt Napóleonnal és Hitlerrel is tették, kivárják, amíg az ellenfél elvérzik és összeomlik. Arról persze szívesen megfeledkeznek, hogy az I. világháborút nem csak elveszítették, de annak következtében gyors egymásutánban két rezsimjük, a cárizmus és a polgári ideiglenes kormány is összeomlott, majd következett két emberöltőnyi diktatúra.
A kockázatot most különösen megnöveli az európai egység – sehol se látható egy olyan komoly szövetséges, mint a XIX. század elején a poroszok, osztrákok és angolok vagy 1941-45 között Churchill és Roosevelt. (Aki van, az stratégiai értelemben nem komoly, bár mi ettől még nem érezzük kisebbnek a szégyent.)
A becslések szerint az év végéig biztosan kitart Ukrajna amerikai és európai támogatása, másrészt Oroszország emberi erőforrásai sem végtelenek. Zelenszkij elnök tudja, hogy idén jó esélyük van jelentős területek visszafoglalására, ezért sürgeti a páncélosok, nagy hatótávolságú rakéták és harci repülőgépek szállítását. Bármit is mondjon azonban hivatalosan, Ukrajna számára a maximálisan elérhető katonai siker alighanem a tavaly február 24-i frontvonal visszaállítása.
Putyin számára feltételezhetően vörös vonalat jelent Donyeck és Luhanszk városa, illetve a Krím orosz fennhatóság alatt tartása. Ezek nélkül még a média teljes ellenőrzése sem lenne elég a háború „győzelemként” való eladásához, vagyis a rezsim az 1917-eshez hasonló egzisztenciális veszélybe kerülne, ami felveti az atomfegyver bevetésének lehetőségét vagy akár szükségességét.
A „vörös vonal” kifejezés eredete amúgy 1854-ig nyúlik vissza, amikor a krími Balaklavánál a brit 93. gyalogosezred vörös kabátos katonáinak azt mondta a parancsnokuk, hogy nem vonulhatnak vissza, ha a sors úgy hozza, ott kell meghalniuk. Erre nem került sor, mert sortüzük megfutamította a támadó orosz lovasságot, de a jelkép ettől még erős: van, amikor nem szabad meghátrálni, lesz ami lesz, a végsőkig ki kell tartani. A nagy baj akkor van, amikor az ellenfelek vörös vonalai nem párhuzamosak, hanem metszik egymást. Mint most.
Megjelent a Népszava Vélemény és Külföld rovatában 2023. február 10-én.
