Jól megtervezte Steindl Imre a Parlamentet. Nem szakadt le a mennyezete, amikor Orbán Viktor nem volt hajlandó felállva tisztelegni Alekszej Navalnij emléke előtt, mondván: az soviniszta volt, s 2008-ban helyeselte a Grúzia elleni orosz agressziót. Ezt ugyanaz az Orbán préselte ki magából, aki Pekingig ment, hogy megcsókolhassa a százezrek haláláért felelős cár gyűrűjét.
Navalnij utóbb bocsánatot kért a grúz néptől, majd az ukrántól is, amiért 2014-ben még jó ötletnek vélte a Krím és a Donbász elcsatolását. Ha kitartott volna akkori véleménye mellett, alighanem még ma is élne, de volt lelkiereje beismerni tévedéseit. Ugyanez Orbánnak nehezebben megy, pedig liberális, a szovjetektől való függetlenedést követelő lázadóból mára az orosz birodalom vazallusa lett. Mellesleg utóbbi minőségében még jól kijött volna a tíz évvel ezelőtti Navalnijjal, aki persze nagyot változott, s az államot felülről mérgező korrupció elleni leleményes harca révén vált jelképes hőssé.
Van ez így. Csoóri Sándor későbbi életművét nem semmisíti meg, hogy fiatalon gyomorforgató köszöntőt írt Rákosi Mátyásnak. Nagy Imre sokáig hithű moszkovita volt – aztán a függetlenségért életét adó nemzeti hősként végezte.
A Fidesz képviselői sem Budapesten, sem az Európai Parlamentben nem mertek egy egyszerű főhajtással emlékezni a vértanúra – bezzeg Moszkvában sok ezer, a börtönt kockáztató bátor orosz rótta le kegyeletét a temetésen. Eljön az idő, s a fiatalon még tévelygő Navalnijnak emlékműveket fognak állítani, utcákat fognak róla elnevezni, élete és halála tananyag lesz az orosz iskolákban. A pillanat nyertese a zsarnokság, a boriszovói temető felé tartó tömeg viszont a remény, hogy Oroszországban egyszer majd lehet szabadon lélegezni.
Ami meg Putyin magyar apologétáit illeti, a most ülve maradókat is fel fogják egyszer állítani.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. március 4-én.
