Azt Tokaev elnöktől kéne megkérdezni, hogy miért nem bízott hazája rendőrségében és hadseregében. Azt nélküle is tudjuk, miért nem bízott saját népében. Azért, mert nem az emelte magas tisztségébe, hanem minden kazahok szeretett atyja, Nursultan Nazarbaev, az Elbaszi. Ő mellesleg „mindenkori elnöke a magyar kipcsak törzseknek”, valamint tiszteletbeli feje a Türk Államok Szervezetének (a volt Türk Tanácsnak), amelynek budapesti képviselete a magyar kormány nagylelkű ajándéka folytán a Budakeszi úti Ybl-villában tanyázik, s amelynek idei, a visegrádiakkal közös csúcsértekezletét a bukásra álló diktátorok ügyében csalhatatlan érzékkel rendelkező Orbán Viktor hívta meg hozzánk. Furcsa érzés, vallotta meg a magyar kormányfő Asztanában járva, hogy az embernek keletre kell mennie ahhoz, hogy otthon érezze magát.
Érdekes módon most pont a fordítottját érezhetik azok az onnan magánrepülőgépen menekülők, akik Budapestet választották úticélul. Tényleg több szál köt minket távoli kazah rokonainkhoz, mint elsőre tűnne: van közös tapasztalatunk az országot letaroló családról, a semmiből milliárdossá emelkedő vőről és most már a persze kívülről felbujtott rendbontókról meg a testvéri segítséget hozó tankokról is. Sajnos ők ott ragadtak, ahonnan nekünk sikerült kiszabadulnunk – igaz, ki tudja, velünk mi lett volna, ha beszorulunk Oroszország és Kína közé. Valószínűleg az, mint a kazahokkal, elvégre még így is mennyi a rokon vonás…
Tokaevre most már örökre ráég, hogy sajátjai ellen behívta az oroszokat. Igaz, úgy tűnik, közben megszabadult a valódi hatalmat eddig gyakorló Nazarbaevtől, de ahelyett, hogy végre igazi elnök lehetne, csak annyi történt, hogy most más fogja bábként rángatni. Putyinnak ebben komoly gyakorlata van, Oroszországnak pedig kézzelfogható stratégiai érdeke. Kazahsztán, bár politikai értelemben megbízható szövetséges, de gazdasági vetélytárs volt. Beengedte a nyugati tőkét és a vegyes vállalatok által kitermelt energiahordozókat az oroszokkal versenyezve értékesítette – például Kínának. A török befolyás is erősödőben volt, aminek veszélyeit jól mutatta a legutóbbi azeri-örmény háború.
Moszkvának hosszú távon még jól is jöhet, hogy az eddig több lábon álló Tokaev az ő kizárólagos vazallusává lett, de most, amikor Putyin éppen Ukrajna jövőjéről próbál alkudozni, az egész történet púp a hátára. Elvégre a Grúziában és Csecsenföldön (meg állítólag Ukrajnában) jól szerepelt 45. különleges (szpecnaz) dandárnak lenne dolga másol is. Különben pedig a „békefenntartók” aligha fogják megszerettetni a kazahokkal az oroszokat, most ott is konfliktusok lesznek, ahol eddig az óvatos helyi politikának köszönhetően sikerült ezeket elkerülni. Márpedig Bajkonurt vagy a zömmel oroszok lakta Pavlodart aligha lehet egyhamar a helyi erőkre bízni, miközben a lakosságnak sürgősen adni kell valamit, amitől legalább kicsit csillapodik a helyzet. A gumibot nem lesz elég, erre a célra inkább moszkvai pénzekre lesz szükség. Meg arra, hogy maradjanak a nyugati olajcégek.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. január 8-án.