A kormány nem jól viseli az ellenvéleményt. Azt már elérte, hogy idehaza ne számítson, bárki bármit is mond. Megszűnt az értelmes vita lehetősége, nem kíváncsiak se szakértőkre, se független civilekre, se senki másra. Minden ellenérvet izomból nyomnak le, ha valaki sokat okoskodik, legfeljebb visszakézből is kap egyet, úgy megkaraktergyilkolják, hogy a többiek is tanuljanak belőle. A központból vezényelt hiénasereg előbb-utóbb legyőzi a kevés maradék oroszlánt, jutalmul pedig odavetnek neki pár milliárdot. Jut is marad is.
Csak hát ami Magyarországon ilyen remekül működik, az a világszínpadon előbb meglepetést, aztán sajnálkozást, megvetést, végül haragot vált ki. A nemzetközi kapcsolatokban nagyon ritka az olyan ország, mint a miénk, amelyik a közös nevező keresése helyett szántszándékkal elszigeteli magát barátaitól és szövetségeseitől, sőt, direkt keresi velük a konfliktusokat. Ilyen kicsi és a dolgok nagy összességében voltaképpen jelentéktelen államtól pedig különösen furcsa ez a viselkedés. Elvégre arra azért mégsem számíthatnak a budai várban, hogy majd az Európai Unió és a NATO fog alkalmazkodni a magyar diktátumhoz.
Az a diplomáciának már régen nem nevezhető valami, amit a magyar kormány produkál, nemzeti céljaink elérése szempontjából teljesen hatástalan, sőt, kifejezetten kontraproduktív. Itt van például Svédország NATO-tagságának ügye. Teljesen világos, hogy Orbánék kinek tesznek szívességet az időhúzással, de az is, hogy a végén be fogják adni a derekukat, még mielőtt azt letörik az igazán erősek. A végén nem változik semmi, de minket nem fognak szeretni, az biztos.
Európában nagy háború dúl, s a magyar kormány – rutinszerűen – a rossz oldalon találta magát. Ezen nem segít a szájkarate, mert a szavaknak különböző súlyuk van, attól függően, hogy kinek a száját hagyják el. Az Egyesült Államok budapesti nagykövete által megfogalmazott kritikára lehet ugyan hisztérikusan reagálni, de ez csak az ő igazát bizonyítja. Az pedig végképp az önáltatás különleges esete, hogy a kormány a republikánusok választási győzelmében reménykedik, mondván akkor majd minden rendbe jön. Egyrészt a Trump-elnökség alatt sem volt minden rendben. Másrészt a kifogástalanul trumpista James Risch szenátor egy nagy fegyvereladás felfüggesztésével éppen nemrégiben pöckölte orron Orbánt, amiért az akadályozza a NATO-bővítést. Az Egyesült Államoknak – de mondhatnánk Németországot, Skandináviát, Lengyelországot, Ukrajnát és így tovább – sokkal kevésbé van szüksége Magyarországra, mint fordítva. Ezen nem segít se a hangerő, se Putyin vagy Hszi Csin-ping erősen feltételes „hálája”.
A retorika nem szakadhat el a végtelenségig a realitásoktól. Mostanra sok elvben baráti fővárosban leplezetlen ellenszenvvel figyelik a magyar kormány tevékenységét és borítékolható, hogy ennek egyre fájdalmasabbak lesznek a következményei. Vége a tapintatnak, a reménynek, hogy a józan ész elől kolostorba vonult kormányfőt rá lehet ébreszteni saját országa valós érdekeire. Azok ugyanis nem esnek egybe a sajátjaival.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. június 20-án.