A magyar „diplomácia” már megint letolt nadrággal, pőre üleppel állt ki ország-világ elé. Szijjártó Péternek az ENSZ Biztonsági Tanácsában elmondott beszéde alapján a külügyminisztert ez nem zavarja, szavainak két címzettje a rangos fórumon is csak a Fidesz kézhez idomított szavazóbázisa és a Kreml volt. Azzal nem törődött, mit fognak gondolni ukrán szomszédaink, lengyel és egyéb szövetségeseink. A kormány prioritásai régen világosak: fő a hatalom és az oroszbarátság. Ez utóbbi alighanem az előbbivel való szoros összefüggésben, aminek mélyebb rétegei egykor majd sok munkát adnak a történészeknek, lévén hogy a kortársak se tudnak róla semmit (aki meg mégis, az egyelőre hallgat).
A miniszter egyebek mellett azt mondta, hogy a magyar emberek már idáig is nagy árat fizettek a háborúért, miközben azért semmilyen felelősséget nem viselnek. Ez igaz lehet „a magyar emberekre”, de nem a kormányukra, amely a 2014-es orosz agresszió utáni politikájával hozzájárult Putyin felbátorodásához és ezzel az átfogó háborúhoz. Úgyhogy a háborúpártiak plakátjáról mindenképpen kiradírozandó Karácsony Gergely és társai helyére nyugodtan oda lehet festeni Szijjártót meg Orbánt.
Az ominózus beszédből az sem igaz, hogy a magyar kormányt bárki is a békevágyáért bírálná. Ellenkezőleg, a háborút meghosszabbító, az agresszort támogató politikát tartják hibásnak. Abban igaza volt a szónoknak, hogy nyolcvan éve most van a legrosszabb állapotban a globális biztonság, egyes szereplők „nyíltan és szégyentelenül” hivatkoznak a nukleáris képességeikre. Még jobban igaza lett volna, ha ki meri mondani, kik ezek a szereplők: Putyin, Medvegyev, meg a többi gyilkos, akik miatt egyelőre nincs esélye a békének.
A magyar külpolitika kismacskaként dörgölőzik az oroszok lábához. Talán még akkor is a párbeszéd fontosságáról fog nyávogni, amikor a csizma majd rúgásra lendül.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. július 19-én.