Bár a demokráciát néha késleltethetik, sosem lehet végérvényesen legyőzni. Ebben az igazságban, ebben a hitben bízunk, mert míg mi a jövőre vetjük pillantásunkat, figyel minket a múlt – szavalta Joe Biden beiktatásán egy fiatal fekete költőnő. Amanda Gorman, a „sovány fekete lány, rabszolgák leszármazottja, akit egyedülálló anya nevelt fel, de arról álmodik, hogy egyszer elnök lesz és most éppen az elnöknek mond verset” önmagában testesítette meg mindazt, ami Amerikában szeretetre méltó. A fiatalságot, a tehetséget, a reményt, az optimizmust. Vajon kíváncsi-e Amandára a két hete a kongresszusra rontó csőcselék? Szót kapott volna-e Donald Trump második beiktatási ceremóniáján? A választ tudjuk, de érdekeljen-e egyáltalán minket, hogy mit akarnak „azok”?
A nagy amerikai választóvonal – mint egyébként a magyar is – már régen nem a bal- és jobboldal, hanem a demokratikus és a tekintélyelvű berendezkedés hívei között húzódik. Van sok kis választóvonal is, ideológiai, vallási, nyelvi, bőrszín szerinti, egzisztenciális, intellektuális, kulturális, de egyik se olyan mély és éles, mint a liberális parlamentarizmus és a diktatúra kibékíthetetlen szembenállása. Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy akár Amerikában is győzhet az utóbbi. Szerencsére nem tartott soká. Január 6-án időben érkezett a karhatalmi erősítés, a csürhe nem tudta meglincselni a nép választott képviselőit. Egy héttel később Donald Trump ellen (újra) vádat emelt a képviselőház, a harmadik szerdán pedig megvalósult egy régi és szép álom.
Január 20-án az Egyesült Államok szenátusában az első nő, egyben első fekete és indiai származású alelnök, Kamala Harris három új tagot esketett fel: Georgia első fekete és első zsidó, illetve Kalifornia első latino, azaz spanyol ajkú szenátorát. Amerika csattanós választ adott a realitás elől Floridába menekülő Donald Trumpnak. Ő négy éve borzalmasnak állította be az akkor amúgy pont elég jó passzban lévő országot, csak hogy teljhatalmat szerezhessen „a bajok felszámolására”, de végül semmit sem oldott meg, csupán újabbakkal tetézte a valós gondokat.
Az ország az 1860-as évek polgárháborúja óta nem állt olyan közel a katasztrófához, mint két héttel ezelőtt. Ezért kezdte beiktatási beszédét Joe Biden azzal, hogy nem egy jelölt győzelmét kell itt ünnepelni, hanem a demokráciáét. Ebben az értelemben a választásnak nem kell, hogy vesztesei legyenek. Egy tisztességes demokráciában az is megtalálhatja a maga igazát, a maga reményét, aki nem a győztes politikusra adta a voksát. Erről szólt az az ígéret, hogy Biden nemcsak a rá szavazók, hanem a többiek elnöke is lesz, rájuk is figyel, az ő hangjukat is meghallja. Oké, ez egyelőre csak ígéret, de vessük össze azzal, ahogy a magyar kormány hadat üzent az ellenzékre szavazó városoknak, fikarcnyit se törődve az ott lakók jogaival vagy életminőségével!
A Trumpra szavazók most megerősítésre szorulnak, hogy ők is rendes emberek. A többségük valóban az. Nekik látniuk kell, hogy nem ellenségek, a győztesek nem akarják őket eltiporni. Itt kezdődik a demokrácia.
Megjelent a Népszava január 22-i számában. A szerző, a lap külpolitikai rovatvezetője, a Népszabadság volt washingtoni tudósítója.
