Vlagyimir Putyin szerint a Szovjetunió harminc évvel ezelőtti szétesése volt a XX. század legnagyobb tragédiája. Mások azt mondják, hogy a megalakulása. Leginkább azonban azoknak van igazuk, akik szerint a kudarca. Már ha egyáltalán érdemes méricskélni a tragédiákat, mert hát azért történt még egy s más abban a században. Az első világháború következménye volt az oroszországi forradalom, a másodiké a Szovjetunió nagyhatalommá válása. A kísérlet azonban balul végződött. A kommunizmusnak nevezett rendszer már első éveitől kezdve hátat fordított a népnek, amelyre pedig hivatkozott, és a kétségtelenül hatalmas nehézségek láttán az egyszerűbb megoldást választva elnyomással, „proletár” diktatúrával próbálta meg kiváltani az ígért jólétet. Ez még otthon sem ment egyszerűen, más országokra pedig leginkább csak katonai erővel lehetett rákényszeríteni. Afganisztánra még úgy sem.
A Szovjetunió ezzel együtt versenyre késztette a kapitalista világot. Egyrészt az eszmény kétségbevonhatatlan szépsége miatt, azzal, hogy a francia forradalom hármas jelszavát – egyenlőség, testvériség, szabadság – a „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükséglete szerint” elvével egészítette ki. Erről ugyan sajnálatosan gyorsan kiderült, hogy megvalósíthatatlan, de jól hangzott. Másrészt a lakosság elképesztő teherbírásának (és a kegyetlen módszereknek) köszönhetően valóban imponáló gazdasági eredményeket sikerült elérni. A tőke megijedt és engedményeket tett. Így lehetséges, hogy mára a szociáldemokrácia legtöbb követelése megvalósult – Nyugaton.
A Szovjetunió stagnálása, majd hanyatlása nem a Nyugat műve volt, azt a rendszernek a demokrácia hiányából fakadó rugalmatlanságára, a választás helyett intrikákkal az élre került vezetők önérdekére és fafejűségére lehet visszavezetni. Az 1991. december 21-én bekövetkezett véget sem a stabilitásra vágyó Nyugat akarta, sőt. Az Borisz Jelcin, Leonyid Kravcsuk és Sztanyiszlav Suskevics lelkén szárad. Az Oroszországi Föderáció, Ukrajna és Belarusz akkori vezetői meg akartak szabadulni Mihail Gorbacsov szovjet elnöktől – és a fürdővízzel kiöntötték a gyereket is. Ezzel együtt megvolt az esélye annak, hogy Oroszország modern nagyhatalomként csatlakozzon az immár ideológiai megosztottság nélküli nemzetközi közösséghez. A lehetőséget azonban a kétbalkezes reformokkal pillanatokon belül elpackázták, mindent eluralt a korrupció, maradt az önkény, a visszatérés a birodalmi mentalitáshoz, végül a háború. Abban, hogy így alakult, az oroszokon kívül a diadalittas és gyors hasznot remélő Nyugat is vétkes – most pedig együtt fizetik az árát.
Ha valakinek, Vlagyimir Putyinnak tisztában kellene lennie azzal, hogy Oroszország nem a Szovjetunió. Hiába a tizenegy időzónára kiterjedő terület, nemzeti összterméke alapján csak közepes hatalom, vásárlóparitáson a 6., számszerűleg csupán 10-11.. Ennél is nagyobb baj, hogy egyetlen ütős érve az atomfegyver, az ökölrázáson kívül nincs mondanivalója a világnak. Kár, mert az oroszok végre megérdemelnék, hogy kicsit élhessenek.
Megjelent a Népszava Vélemény oldalán 2021. december 21-én.