Minden ismerős ugyanazt kérdezi, mind ugyanazt a választ kapja: – Mi lesz ennek a vége? – Mit tudom én! Általában úgy folytatják, hogy no de mégis. Hát jó, próbáljuk meg, remélve, hogy majdnem mindenben tévedünk.
A háború után Ukrajna valamivel kisebb lesz, Oroszország pedig sokkal szegényebb. A menekültek egy része külföldön marad, a zöm visszamegy újjáépíteni a hazáját. A gazdag országok új Marshall-segélyt adnak, illetve annak legalább a tízszeresét. Az eredeti Marshall-segély 1948 és 1951 között három százalékkal növelte a kedvezményezettek nemzeti össztermékét – Ukrajnának a GDP harmada sem lenne elég, és nem pár évről beszélünk, hanem legalább egy évtizedről.
Putyinnal vagy nélküle, de Oroszország elveszíti exportpiacainak zömét. Súlyos önellátásra kell majd beállnia, áruhiánnyal, sorokkal és politikai terrorral. Nem a 80-as, hanem az 30-as évek térnek vissza, még jó, ha tömeges kivégzések nélkül. Kína kihasználja ősi riválisának nehéz helyzetét, és mosolyogva fogja egyenlőtlen gazdasági kapcsolatba kényszeríteni. Olyannyira, hogy egy idő után a nyugat már az oroszoknak fog drukkolni.
Pulóverben töltött telekbe és rengeteg pénzbe kerül, de Európa leszokik az orosz kőolajról és földgázról. Ha a Földnek mázlija van, akkor nem is csak az oroszról – bár nem érdemes alaptalan derűlátással belepiszkolni a csúnya új világ leírásába. Mert csúnya lesz. Annyira, hogy utólag majd mindent megszépít, ami 2022. február 24. előtt volt. Pedig, most még emlékszünk, az sem volt makulátlan. Nagy- és dédszüleink beszéltek így a boldog békeévekről (nem 1937-re gondoltak, hanem 1912-re).
Ha a háború megvívásából kimaradunk is, a következményeiből semmiképp. A világkereskedelem viszonylag gyorsan újradrótozza magát, de az életünknek ehhez több időre lesz szüksége. Először is, oda a biztonságérzet és a jövőbe vetetett hit. Az előbbi, ha nagyon drágán is, de megvásárolható, az utóbbihoz egy új nemzedékre lesz szükség. Az amerikaiak eddig azért rágták a fülünket, hogy emeljük a GDP két százalékára a védelmi kiadásainkat, most ennek a másfél-kétszerese lesz a kívánatos. Amennyivel több, annál kevesebb jut majd oktatásra, egészségügyre, szociális kiadásra, nyugdíjra. Nem csak itt, a nálunk gazdagabb országokban is, ami majd negatívan hat az Európai Unió eddigi viszonylagos bőkezűségére. A korábbinál sokkal magasabbak lesznek a megélhetési költségek, drágább a kenyér és a benzin. Nem a Seychelle-szigetek lesz a luxus, hanem Siófok.
Ha eddig csak az EU javára mondtunk le szuverenitásunk egy részéről, most majd a NATO-éra is le fogunk. Ugyanúgy, a saját érdekünkben, mert magunkban esélyünk sincs. Az észak-atlanti katonai szövetség az 1962-es kubai rakétaválság, de lehet, hogy 1949-es megalapítása óta nem került ekkora külső nyomás alá, ami elkerülhetetlenül közelebb hozza (préseli) egymáshoz a tagjait. Az érdekek közössége egyben az értékeké is, egyik sincs a másik nélkül. A sok rosszban valami jó: a közös lobogóra a jogállamot és a demokráciát hímzik, a közös várfal mögül pedig senki sem kacsingathat az ellenségre, mert annak annyi.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. március 28-án.