Képzeljük egy pillanatra, hogy képviselőink egy hosszú hétvégén pártállástól függetlenül, közösen állnak neki lemosni a gellérthegyi Szabadság-szobrot vagy a Hősök terén az ismeretlen katona sírját. Németh Szilárd és Vadai Ágnes meg a többiek, amint nem csupán egyetértenek egy közös értéket illetően, hanem együtt demonstrálják, hogy érzik kivételes felelősségüket és akár munkaszüneti napon is készek tenni a köz érdekében. Ez esetben Magyarország már akkor is egy kicsit jobb hely lenne a mostaninál, ha amúgy, vitanapon, ugyanezek az emberek továbbra sem értenének egyet semmiben.
Napestig lehet szidni Amerikát, de a floridai republikánus Michael Waltz és a massachusettsi demokrata párti Seth Moulton szombaton lemosták a vietnámi háborúban elesett 58 ezer 318 amerikai katona washingtoni emlékművét. Az Egyesült Államokban hétfőn volt a háborús veteránok emléknapja, ami előtt a képviselők egy csoportja hagyományosan csatlakozik a fekete márványlapokat súroló önkéntesekhez. Kicsiny, de az összetartozást erősítő gesztus egy ideológiák – no meg a politikai-gazdasági hatalom – mentén megosztott országban.
Magyarországon az se jöhetne szóba, hogy a Fidesz frakcióvezetője úgy beszéljen túloldali tárgyalópartnereiről, mint a republikánus Kevin McCarthy tette Joe Biden elnöknek az adósságplafon dilemmáján dolgozó szakértőiről: „Azt hiszem, hogy a csapata nagyon professzionális, nagyon okos és egyben nagyon kemény volt.” Nem csak az a baj, hogy ilyesmi soha nem jönne ki Kocsis Máté száján, hanem az is, hogy közösen eldöntendő ügyek sincsenek. A 2010-es, első kétharmados többség lendületével átírt játékszabályok szerint a hatalom gyakorlatilag semmiben nem szorul rá az ellenzék támogatására, és ennek megfelelően is viselkedik. A rendszerben nincsenek fékek, megszűnt az egyensúly, a hatalmi ágak egy kézben futnak össze, kívánatos célból üres, értelmetlen szó lett a kompromisszum. Ezzel minimálisra csökkent az önkorrekció lehetősége is: ha a mindenben egyedül illetékes vezető valamit elszúr, az úgy is marad…
Ezzel szemben az alapító atyák által a kompromisszumkeresésre optimalizált amerikai politikai rendszerben a lehető legélesebb konfrontáció közben is működik az egészséges életösztön. Az adósságplafont százhat éve azért vezették be, hogy a kormány ne tudjon nyakló nélkül hitelt felvenni, úgyhogy a Fehér Ház azóta általában a kongresszus egyetértésével veheti fel a nyakló nélküli hiteleket – már 31 ezer 400 milliárd dollárnál tart a New York-i Times Square közelében szüntelenül pörgő számláló, ahol a turisták borzongva figyelik a megállíthatatlanul növekvő, hatalmas összeget. A helyiek nem nagyon emelik rá a tekintetüket. Megszokták, a politikusok némi huzavona után újra és újra megemelik az adósságplafont, ami nélkül Amerika fizetésképtelenné válna, bedőlne a dollár és vele a komplett gazdaság.
Ezen a hosszú hétvégén is kiderült, hogy amikor nagyon muszáj, az amerikai politikai elit – legalábbis egy része – képes a felelős, logikus és közös gondolkodásra. Mi többet kérhet a polgár?
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. május 31-én.
