Ha arra köteleznének, hogy írjam meg, mit gondolok a világ állapotáról, könnyű dolgom lenne: fognám Földes György mély lélegzetű írását (A baloldaliságról, március 7.), kiirtanám belőle a baloldal, osztály, szocializmus, neoliberalizmus és mindenfajta izmus fogalmakat – és készen is állna a dolgozat.
Nem mintha nem lenne értelmezhető a baloldaliság fogalma, de azt vettem észre, hogy erről meglehetősen éles viták folynak, még a baloldalon belül is – ld. Mérce – rendre előkerül, hogy ki is az igazi vagy a még igazibb baloldali. (Az ilyen, amúgy értelmetlen vitákban azt szoktam kérni: mondják meg, hol van a közép, s akkor egyből tudható, merre a bal vagy a jobb.). Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy 40 évig deklaráltan baloldali, kommunista/szocialista, osztály alapú diktatúra létezett, ezért nehéz szemrehányást tenni, ha valakiben ez az időszak rémlik fel.
Egy társadalomban van fent és lent – és a szociológusok vagyoni, kulturális alapon és a végzett munka jellege szerint meg tudják különböztetni az egyes csoportokat, de a régi értelemben vett osztályalapú társadalmakról már nem beszélhetünk. S természetesen meg tudjuk különböztetni az EP-ben a szocialista frakciót a néppártitól és a többiektől, értékrendjük és politikai nézeteik alapján, de ha ennek feltétlen értéket tulajdonítunk, nemcsak a múlt, de a jelen is kérdéseket vet fel. (Pl. hova helyezzük Fico vagy Milosevics pártját, milyen közösséget kellene vállalnunk velük?)
Az írásban idézett Piketty nyugodtan beszélhet szocializmusról – ő szerencsésebb helyen született. Szintén jellegzetesnek tartom, hogy a baloldali identitású szerzők nem tudnak mit kezdeni a kapitalizmus fogalmával. Számomra az ősközösséget, a rabszolgatartó államot, majd a feudalizmust követő korszak, melynek eredetileg a magántulajdon és a piaci verseny a legfőbb jellegzetessége. Jó közelítéssel azt is mondhatjuk, hogy ma szinte az egész világon kapitalizmus van – s aki nem kapitalizmus kritikus, annak nincs lelkiismerete, de aki antikapitalista, annak nincs (rövid és sértő szó helyett:) világos képe a jövőről.
Mert nagyon sokszínű és sokrétű a jelenünk. Sok helyen van gyermekmunka, újragyarmatosítás, és léteznek a skandináv országok vagy Németország is, ahol jórészt az erőszakolt zöld átmenetnek köszönhetően depresszióba süllyedt a gazdaság. Tudománytalannak, sőt erkölcstelennek tartom úgy a kapitalizmus megszüntetéséről beszélni, hogy ezért még át is definiálja azt valaki, és nem beszél arról, hogy akkor az egyén felelősségét és a versenyt is meg akarja-e szüntetni. Látnunk kell, hogy a kapitalizmust nem csupán a tőkések profitéhsége tartja fenn, hanem a mi fogyasztás-igényünk és az általunk választott politikusok által alkotott és fenntartott szabályozás is.
Az biztos, hogy változik a világunk – de hogy mikor jut el oda, hogy egy új nevet adjunk neki, azt nem tudom. Léteznek tőlünk szinte független globális megatrendek, például hogy egyre kevésbé kényszerülünk a hagyományos munkavégzésre (robot), csökken a gyerekvállalási hajlandóság, egyre inkább „dematerializálódik” a gazdaság, csökken a mélyszegénységben élők aránya, az internet sosem látott szabadság lehetőségét kínálja. De ha csak ez lenne, ölbe tett kézzel várhatnánk, hogy eljöjjön a Kánaán, viszont a klíma és a környezet változása azt jelzi, hogy változtatások nélkül ezt nem tudjuk megélni. (S ebben a kapitalizmus kritikáknak igazuk van.).
Így azután nem véletlen, hogy a „társadalmi egyenlőség és igazságosság, a demokrácia és a fenntartható gazdasági és életviszonyok” együttes kezelése egyelőre csak a szándék szintjén létezik. E célokat csak helyeselni tudom – ha úgy fogalmazzuk át, hogy a gazdaság, a társadalom, a kultúra együttes, hosszú távú fenntarthatósága, vagyis unokáink jövője legyen a meghatározó, a közjó. De ez nem egy kívánságműsor – ezek a tényezők egymással is konfliktusban vannak. És ez már messze nem csak a baloldaliság kérdése, amint a szerző ezt el is ismeri.
Korábban egyértelműnek vélt fogalmak kapnak más és más értelmet – ezért is javaslom az izmusok hanyagolását. Tankönyvi példának tartom a neoliberalizmus értelmezését. Míg a baloldalon nagy energiát fordítanak arra, hogy bebizonyítsák, a szocializmus vagy a kommunizmus nem az, amit a szocialisták vagy a kommunisták annak tartottak, én még az életben nem találkoztam olyannal sem, aki önmagát neoliberálisnak nevezte volna. A piaci fundamentalizmus értelmezését még el tudnám fogadni – de amikor ezt egy társadalmi rendszerre alkalmazzák, az már messze túlterjeszkedik az értelmezés keretein. Az pedig számomra nevetséges, amikor Margaret Thatcher és Ronald Reagan is liberálissá válik így. Az ún. washingtoni konszenzus kárhoztatása ugyanakkor eltereli a figyelmet arról, hogy az a pénzügyi és hitelválság kezelésére vonatkozott; másrészt gyakorlati következménye lett, hogy 2010-ben, amikor az MSZP épp deklarálta a szakítását a neoliberalizmussal, eszköztelenül indult a kampányban.
A politikai baloldalnak eddig nem sok eredményt hozott, amikor nagyon baloldalinak akart látszani:
ilyen volt az alkotmányozás megpuccsolása szociális lózungok miatt; a száznapos programok, melyek kiigazítása vezetett Őszödig; szociális demagógiával érvelni a kettős állampolgárság ellen; az egészségügyi reform megbuktatása, mely elősegítette a „szociális” népszavazás sikerét; az általános jólétben a „Fizessenek a gazdagok” szlogen 2018-ban. Magyarországnak ma nem baloldali fordulatra van szüksége – hanem a közjó érvényesítésére.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. március 20-án. Az illusztrációt Földes György cikkéből vettük. (u7szerk.)
