A magyar kormány évek óta a reálpolitika nyelvén beszél. Azt állítja, hogy szakít az ideológiai megközelítésekkel, és józan nemzeti érdekérvényesítésre építi kül- és biztonságpolitikáját. Ha azonban egymás mellé tesszük az elmúlt évek konkrét döntéseit – az energiafüggőségtől a NATO-politikán át az ázsiai kapcsolatokig és a határon túli magyarok ügyéig –, egészen más kép rajzolódik ki. Nem egy koherens nagystratégia, hanem rövid távú alkuk, egymásnak gyakran ellentmondó lépések és kihasználatlan lehetőségek sorozata.
A reálpolitika nem azt jelenti, hogy egy ország mindenkivel jóban próbál lenni. Azt jelenti, hogy tudja, mit akar, és az eszközeit – legyen az vétó, beruházás, szövetség vagy konfliktus – következetesen ennek rendeli alá. A magyar külpolitika ezzel szemben geopolitikai szempontból teljességgel inkoherens, ráadásul sokszor ott konfrontatív, ahol nincs mögötte világos stratégiai cél, és ott visszafogott, ahol valódi alkupozíciója lenne.
Különösen látványos kihagyott lehetőség Magyarország földrajzi helyzete a NATO kontextusában. Magyarország fekvése lehetővé tenné, hogy a Balti-, Fekete- és Adriai-tenger közötti katonai mobilitási hálózat egyik kulcsszereplőjévé váljon. A Balti-, Fekete- és Adriai-tenger közötti szárazföldi tengely – Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Horvátország láncolata – ma az egyik legfontosabb katonai mobilitási folyosó lehetne. Ez nem elmélet: a NATO JSEC (Joint Support and Enabling Command) kifejezetten az európai erők gyors átcsoportosítását és a logisztikai hátország megszervezését szolgálja, az EU pedig milliárdokat költ „military mobility” projektekre. A hangsúly a katonai mobilitáson, a gyors megerősítésen és az utánpótlás fenntarthatóságán van: azon, hogy válság esetén csapatok, eszközök és készletek gyorsan, akadályok nélkül mozoghassanak Európán belül. Mivel Ausztria, Szerbia és Ukrajna nem NATO-tagok, ha az a cél, hogy Lengyelország balti, Horvátország adriai, valamint Románia fekete-tengeri kikötőit egymással összekötő logisztikai folyosók kizárólag a NATO határain belül fussanak, akkor kizárásos alapon ezeknek mind át kellene haladnia Magyarországon, így ide kerülne ezek csomópontja. Egy ilyen rendszerben Magyarország lehetne a három tenger közötti közép-európai elosztó-csomópont: vasúti átrakókkal, üzemanyag- és lőszerraktárakkal, javítókapacitásokkal.
Magyarország számára ez azt jelenthetné, hogy nemcsak földrajzilag, hanem funkcionálisan is megkerülhetetlenné válik a keleti szárnyon. Egy ilyen szerep konkrét beruházásokat jelentene: intermodális logisztikai csomópontokat, megerősített vasúti és közúti folyosókat, szétszórt raktározási és javítási kapacitásokat, valamint fejlett mozgáskoordinációs rendszereket. Mindez ráadásul nem kizárólag katonai ügy. Ugyanez az infrastruktúra békeidőben a magyar gazdaság logisztikai gerincét erősítené, növelné az ország szerepét a regionális ellátási láncokban, és érdemi uniós forrásokat is képes lenne bevonzani. Magyarország tranzitországból integrált elosztóközponttá válhatna. Egy ilyen „országnyi hub” nem pusztán infrastrukturális projekt lenne, hanem politikai tőke is. Azok az államok, amelyek nélkülözhetetlenek a NATO működésében – mert átjárást, logisztikát, fenntartást biztosítanak –, nagyobb súllyal vesznek részt a közös döntésekben.
A kérdés tehát nem az, hogy van-e ebben potenciál, hanem az, hogy miért nem történt meg. Az elmúlt években a magyar kül- és biztonságpolitika nem vagy alig hasznosította ezt a pozíciót. Miközben a NATO keleti szárnya megerősödött, és a katonai mobilitás az egyik legfontosabb közös prioritássá vált, Magyarország nem kezdeményezőként, hanem inkább kívülállóként viselkedett.
Hasonló ellentmondás figyelhető meg a haderőfejlesztésben is. Az elmúlt években jelentős beszerzések történtek – modern harckocsik, tüzérségi rendszerek, légvédelem –, és a védelmi kiadások elérték a GDP 2 százalékát. Ez azonban önmagában nem jelent koherens hadsereget. Egy ország védelmi képessége nem a platformok listájától függ, hanem attól, hogy ezek összeállnak-e egy működő, fenntartható rendszerbe. Magyarország esetében sokáig inkább modern eszközök egymás mellé helyezése látszott, mint egy világos, összfegyvernemi koncepció következetes felépítése.
A másik Ázsia
Magyarország keleti nyitásáról szóló viták rendre egy hamis dilemmába szorulnak: mintha a kérdés az lenne, hogy nyitunk-e Ázsia felé, vagy sem. Valójában a kérdés mindig is az volt, hogy melyik Ázsia felé nyitunk, és ebben a magyar kormány az elmúlt évtizedben látványosan szűkítette a saját mozgásterét.
A Kínára és részben Oroszországra épített keleti nyitás kétségtelenül hozott látványos beruházásokat, de egyúttal növekvő geopolitikai feszültséget is termelt Magyarország és nyugati szövetségesei között. Pedig ezzel párhuzamosan létezett, és ma is létezik egy másik, sokkal kevésbé konfliktusos, sőt a nyugati integrációval kifejezetten kompatibilis irány: Japán, Dél-Korea, Szingapúr, India, Tajvan, Izrael és az Öböl-országok felé való tudatos nyitás. Ezek az országok nemcsak tőkét és technológiát hoznak, hanem politikailag is illeszkednek az EU és a NATO gazdasági, biztonsági logikájába. Ez nem elméleti lehetőség. A magyar gazdaság már most is részben ezekre a kapcsolatokra épül: japán és koreai ipari jelenlét, szingapúri és amerikai beruházások, izraeli technológiai együttműködések. A különbség az, hogy ezek nem váltak egy koherens, stratégiai iránnyá. Magyarország nem épített rájuk regionális pozíciót, nem kapcsolta össze őket egy dél felé nyitó eurázsiai infrastruktúra- és logisztikai stratégiával, és nem használta ki azt a lehetőséget, hogy a Balkánon és a Fekete-tengeren keresztül új, „nyugatbarát” összeköttetések, mint például az India és Európa között a Perzsa-öböl menti országok, valamint Izrael érintésével tervezett gazdasági folyosó egyik nyertese legyen.
A mulasztás a hadiiparban különösen látványos. Miközben a magyar haderőfejlesztés erősen a német kapcsolatra épült, egy tudatosabb, diverzifikáló stratégia ezt részben ellensúlyozhatta volna dél-koreai és izraeli együttműködésekkel. Ez nem pusztán több beszállítót jelentett volna, hanem nagyobb technológiai mozgásteret, több licenc- és ipari együttműködési lehetőséget, valamint kisebb egyoldalú függést. Ha a kormány valóban stratégiai értelemben gondolta volna komolyan a keleti nyitást, akkor nemcsak kínai tőkét próbál behozni, hanem dél-koreai és izraeli hadiipari kapcsolatokat is iparpolitikává fordít, amire láthatunk sikeres példákat.
A 2022-es lengyel–koreai keretmegállapodás eleve 1000 K2/K2PL harckocsiról szólt, a 2025 augusztusában aláírt második végrehajtási szerződés pedig már kifejezetten rögzítette, hogy a K2PL változat nagy részét a Bumar-Łabędy üzemben fogják gyártani, kiterjedt technológia-transzferrel, javítási, fenntartási és modernizációs képességekkel együtt. Emellett a lengyel–koreai együttműködés a K9/K9PL és a Chunmoo/Homar-K irányban is ipari beágyazottságot céloz. Az izraeli irány is hasonlóan érdekes. Lengyelországban a MESKO évek óta licenc alapján gyárt SPIKE-LR rakétákat a Rafaellel együttműködésben, és a cég ezt maga is úgy írja le, mint ami a lengyel gyártókapacitást és regionális szerepet erősíti. Romániában az Elbit 2023-ban a ROMARM-mal kötött megállapodást egy tüzérségi kiválósági központról, és az Elbit nyíltan beszél arról, hogy európai jelenléte gyorsan nő. A Rafael pedig kifejezetten hangsúlyozza az ipari kooperációt, a technológiatranszfert és a helyi partnerségeket, miközben már több mint 20 NATO-országgal dolgozik, illetve 2025-ben a Hyundai Rotemmel is külön megállapodott a Trophy rendszer K2/K2PL platformokra való integrációjáról, helyi gyártási és exportlehetőségekkel együtt. A kérdés jogos: ha Varsó és Bukarest képes volt dél-koreai és izraeli hadiipari együttműködést nemzeti gyártókapacitássá alakítani, Budapest miért nem törekedett hasonló alkura?
A lehetőség azonban nem tűnt el. Egy új kormány számára még mindig adott a tér arra, hogy Magyarország újrapozicionálja magát. Egy olyan stratégiával, amely egyszerre épít a dél felé nyitó eurázsiai kapcsolatokra és egy szélesebb, nyugatbarát ázsiai és közel-keleti partnerségi hálóra, az ország nemcsak gazdasági értelemben erősödhetne, hanem csökkenthetné geopolitikai kitettségeit is. Nem az volt a hiba, hogy Magyarország Ázsiához akart közeledni. Hanem az, hogy ezt túl szűken, geopolitikailag kockázatos irányba tette – miközben létezett egy szélesebb, biztonságosabb és hosszabb távon ígéretesebb alternatíva is. És ez az alternatíva még mindig nem tűnt el.
A kihagyott lehetőségek sorában nagyon érdekes pont a Türk Tanács, a Middle Corridor és az azeri, illetve közép-ázsiai energiaforrások közötti összefüggés. Itt valójában nem különálló kérdésekről van szó, hanem ugyanannak a geopolitikai lehetőségnek a különböző elemeiről. Magyarország számára ebben egy olyan stratégiai irány lehetett volna kézzelfogható, reálpolitikai lehetőség, amely nyugati támogatással képes lett volna csökkenteni az orosz függést. A Közép-Ázsiát a Kaukázuson keresztül Európával összekötő útvonal, a Middle Corridor, amelynek fejlesztése amerikai hátszéllel zajlik, nem pusztán kereskedelmi projekt, hanem az orosz tranzitútvonalak megkerülésének egyik legfontosabb eszköze, és éppen a türk államokon fut keresztül. Ehhez kapcsolódik az energia dimenzió: az azeri gáz már ma is eljut Európába a Déli Gázfolyosón keresztül, és a kapacitások bővítése napirenden van, miközben hosszabb távon közép-ázsiai, elsősorban kazah és türkmén források is bekapcsolhatók. A Türk Államok Szervezetéhez fűződő kapcsolatok ebben a kontextusban nem önmagukban lettek volna fontosak, hanem azért, mert politikai és diplomáciai keretet adhattak volna egy ilyen irányú, az orosz függést csökkentő, a közép-ázsiai energiahordozókhoz Oroszországot megkerülve hozzáférő gazdasági és energetikai nyitásnak.
Ehhez képest a magyar politika ezt a lehetőséget nem vitte végig. Magyarország látványos kulturális gesztusokkal közeledett a Türk Tanácshoz, de nem kapcsolódott be az ennek az országain átfutó Middle Corridor fejlesztésébe, és nem épített tudatos stratégiát arra, hogy a déli és transzkaszpi energia-útvonalakat az orosz import érdemi kiváltására használja, és fokozatosan növelje a részesedését, miközben csökkentse az orosz függését. Ez a stratégiai fordulat azonban elmaradt. Érdekes, hogy a magyar külpolitikának ez az iránya is azon a ponton nem ment túl, ami már az orosz függést csökkentette, Oroszország érdekeit sértette volna.
Kelet-Közép-Európa – máshogy
A határon túli magyar közösségek ügye talán a leglátványosabb példája a kihasználatlan lehetőségeknek. Ha a kormány valóban komolyan gondolta volna a székelyföldi autonómiatörekvések támogatását, erre Romániának a schengeni övezethez történő, 2024–25-ös csatlakozása jelenthetett volna számára olyan diplomáciai ütőkártyát, amilyenhez hasonló évtizedek óta nem adódott, és vélhetően most évtizedekig nem is fog adódni. A kérdésben Magyarországnak vétójoga volt, Románia számára pedig kulcskérdés volt Schengen, míg az euroatlanti világ számára alacsony stratégiai jelentőségű, ráadásul több nyugati ország korábban maga is vétózta Bukarest csatlakozását jogállamisági kifogások miatt. Magyarország tehát komoly tárgyalási potenciállal rendelkezett volna, amellyel Románia schengeni csatlakozásának jóváhagyását autonómia- vagy kétnyelvűségi engedményekhez köthette volna.
Érdekes ellentmondás, hogy míg ezzel a magyar kormány nem élt, közben olyan ügyekben alkalmazta a vétót, mint például Svédország és Finnország NATO-csatlakozása, holott ez összehasonlíthatatlanul érzékenyebb amerikai nagyhatalmi érdeket sértett, mint Románia schengeni csatlakozásának vétója sértett volna, gyakorlatilag teljesen irreleváns volt magyar nemzetstratégiai célokat illetően. Ráadásul a vétónak ilyen szervezetben csak akkor van ereje, ha egy ország csak kivételes esetben él vele.
A kisebbségpolitika következetlensége másutt is megmutatkozik. Ukrajna 2023 végén módosította kisebbségi szabályozását, részben javítva a magyar közösség helyzetét, mégis a magyar politika maradt a leginkább konfrontatív vele szemben. Ezzel szemben Szlovákiában a Beneš-dekrétumok körüli viták vagy Romániában magyarellenes politikai szereplők erősödése nem váltott ki hasonló reakciót. Ez nem a magyar érdekek következetes képviselete, hanem annak ellentéte.
A kihagyott lehetőségek között külön fejezetet érdemel az Ukrajnához való viszony, mert itt egyszerre több, egymással összefüggő reálpolitikai érdek is egy irányba mutatna. Az első a lengyel dimenzió. Magyarország legrégebbi és legfontosabb regionális partnere Lengyelország, amely számára Ukrajna nem egyszerű szomszéd, hanem stratégiai mélység és biztonsági puffer Oroszországgal szemben. Ebből egy egyszerű következtetés adódik: Magyarországnak nem szabadna olyan helyzetet teremtenie, amelyben Varsónak választania kell Budapest és Kijev között. A jelenlegi konfrontatív magyar–ukrán viszony azonban pontosan ebbe az irányba hat.
Ezzel szemben egy kiegyezés Ukrajnával egészen más pályát nyithatna meg. Egy szorosabb lengyel–magyar–ukrán hármas együttműködés Magyarország számára konkrét biztonsági és politikai előnyökkel járna. Különösen akkor, amikor a térségben időről időre felerősödnek a román és szlovák nacionalista törekvések – elég a román politikában feltűnő, magyarellenes retorikára, vagy a Beneš-dekrétumok körüli viták újraéledésére gondolni. Egy lengyel–magyar–ukrán együttműködés ilyen helyzetekben érdemi ellensúlyt képezhetne, annál is inkább, mert bizonyos kérdésekben Ukrajna maga is fenyegetésként érzékeli a román nacionalizmust, itt elég, ha George Simion Ukrajnából történt kitiltására gondolunk.
A képhez az is hozzátartozik, hogy Lengyelország az Egyesült Államok legfontosabb kelet-európai szövetségese, egy lengyel–magyar–ukrán tengelyhez való kapcsolódás ezért nemcsak regionális, hanem transzatlanti értelemben is növelné Magyarország mozgásterét: legalább az amerikai jóindulatot, de adott esetben a támogatását is biztosíthatná olyan helyzetekben, amikor Magyarország Romániával vagy Szlovákiával kerül konfliktusba. Ennek az ellenkezője is igaz. Ha a magyar–ukrán viszony ellenséges marad, Magyarország könnyen olyan helyzetbe kerülhet, ahol ezekben a konfliktusokban egyedül marad: Lengyelország számára Ukrajna elsődleges, az Egyesült Államok számára pedig a magyar pozíció kevésbé lesz védhető.
A második szempont ennél is tágabb: Ukrajna helyzete meghatározza Kelet-Közép-Európa egészének geopolitikai súlyát. Egy Oroszországgal szemben sikeres, a nyugati rendszerbe integrálódó Ukrajna nélkül a térség egyszerűen nem elég nagy és nem elég erős ahhoz, hogy önálló pólusként jelenjen meg Nyugat-Európa és Oroszország között. Egy ilyen Ukrajna viszont – méretével, erőforrásaival és katonai tapasztalatával – alapvetően megváltoztatná az erőviszonyokat, és lehetővé tenné egy sokkal erősebb közép-európai blokk kialakulását. Magyarország számára ez nem elméleti kérdés: egy erősebb régió nagyobb alkupozíciót jelentene az Európai Unión belül és a transzatlanti kapcsolatokban is.
A harmadik, gyakran háttérben maradó tényező az energiapolitika. Ukrajna jelentős, részben még kiaknázatlan földgázkészletekkel rendelkezik, és a háború utáni újjáépítés egyik kulcskérdése éppen ezeknek a forrásoknak a bekapcsolása lesz az európai energiapiacba. Ha ez megvalósul, Ukrajna nemcsak tranzitországként, hanem termelőként is szerepet játszhat a régió ellátásában. Ez Magyarország számára közvetlen lehetőséget jelentene az orosz függés enyhítésére – földrajzi közelség, meglévő vezetékhálózatok és regionális integráció révén. Ehhez azonban nem konfrontációra, hanem együttműködésre lenne szükség.
Az orosz kapcsolatrendszer talán a legélesebb próba. A kormány ezt reálpolitikai sikerként állítja be: olcsó energia, stabil partner. A számok azonban mást mutatnak. Magyarország az elmúlt években nem csökkentette, hanem növelte az orosz kőolajtól való függését, miközben más, hasonló helyzetű országok – például Csehország – képesek voltak ezt gyakorlatilag nullára csökkenteni. A diverzifikációs lehetőségek léteztek, de nem váltak a stratégia központi elemévé. Ez nem a függés csökkentése, hanem annak elmélyítése.
A diplomáciai viselkedés is következetlen. Nyugati szövetségesekkel szemben az Orbán-kormány gyakran feltűnően konfrontatív, különösen akkor, ha Moszkva számára fontos kérdésekről van szó, míg Oroszországgal, sőt, Romániával és Szlovákiával szemben is feltűnően visszafogott, még olyan ügyekben is, amelyek közvetlenül érintik a magyar érdekeket. Ha egymás mellé tesszük ezeket a lépéseket, egy visszatérő mintázat rajzolódik ki: a döntések eredője feltűnően gyakran esik egye Oroszország stratégiai érdekeivel, anélkül, hogy mögötte világosan kimondott stratégia állna.
Reálpolitika vagy ötletelő látványshow?
Ha mindezt egymás mellé tesszük, kirajzolódik egy általánosabb minta, amely túlmutat az egyes ügyeken. A magyar külpolitika nem koherens nagystratégiaként működik, hanem rövid távú alkuk, látványos gesztusok és eseti együttműködések egymásra rakódó sorozataként. Mindig akad egy partner – Kína, Oroszország, Németország, Törökország, időnként Trump köre vagy Izrael –, akivel éppen lehet valamilyen gyors politikai vagy gazdasági hasznot realizálni, és a politika ehhez igazodik. Ami viszont hiányzik, az az, hogy ezek az irányok összeálljanak egy olyan következetes pályává, amely hosszabb távon stratégiai pozíciót épít. Magyarország újra és újra megjelenik különböző együttműködésekben, de ritkán köteleződik el annyira, hogy azokban meghatározó szereplővé váljon. A végeredmény nem többirányú beágyazottság, hanem sok, egymással gyakran ellentmondó kapcsolat laza halmaza, ami folyamatos kötéltáncot igényel, hogy ne végződjön két szék között a pad alá zuhanással.
Ezt a működést gyakran próbálják a semlegesség nyelvén igazolni, azzal érvelve, hogy Magyarország egyszerűen minden irányba nyitva tartja a lehetőségeit. Csakhogy a klasszikus semlegességi modellek – Ausztria, Svájc, a hidegháborús Finnország vagy akár Szingapúr – nem így működtek. Ezek az országok nem látványos gesztusokkal egyensúlyoznak, hanem tudatosan kerülik a megosztó lépéseket, és „low profile” külpolitikát visznek: nem provokálták egyszerre több, egymással rivalizáló nagyhatalom érdekeit. A magyar gyakorlat ezzel szemben gyakran ennek az ellenkezője. Oroszország felé tett gesztusok rendszeresen ütköznek az ukrán, lengyel és NATO-érdekekkel; a kínai nyitás látványos formái feszültséget keltenek az Egyesült Államokkal; Azerbajdzsán ügyében olyan politikai állásfoglalások születnek, amelyekhez képest még azok az országok is visszafogottabbak maradnak, amelyek ténylegesen nagyobb volumenben vásárolnak azeri gázt, stb.
Ez a kettősség teszi különösen problematikussá a jelenlegi modellt. Egyfelől nincs olyan irány, amelybe Magyarország kellő mélységgel beágyazódna ahhoz, hogy abból tartós geopolitikai súly származzon. Másfelől a politika nem is viselkedik semlegesen: nem csökkenti a konfliktusokat, hanem gyakran egyszerre több irányban generál feszültséget. Így végül nem egy kiegyensúlyozott, többpólusú beágyazottság jön létre, hanem egy olyan helyzet, amelyben Magyarország sok helyen jelen van, de kevés helyen számít igazán – és ahol a rövid távú előnyök rendre felülírják a hosszabb távú stratégiai építkezést.
Ez különösen azért fontos, mert még a Trump-korszak sem jelenti azt, hogy Magyarország klasszikus stratégiai szövetséges lenne Washington szemében. Inkább az látszik, hogy Orbán Viktor ideológiailag lehet érdekes a MAGA-világ számára, miközben a kínai és részben az orosz kapcsolatai továbbra is feszültségben állnak az Egyesült Államok stratégiai érdekeivel, és nem tűnik úgy, hogy az ideológiai szimpátiát reálpolitikai haszonná tudná váltani a NATO-struktúrákban elfoglalt hely vagy a Romániával és Szlovákiával az ottani magyarság kapcsán újra és újra felszínre kerülő feszültségek kapcsán.
A reálpolitika nem az, amit az Orbán-kormány hirdet, hanem az, amit elmulaszt megvalósítani, amit pedig helyette látunk, az sokkal inkább a reálpolitika látszatára törekvő látványszínház.
