„Valamikor az én szivemben mindig tavasz volt.“ (O. Wilde) s magam is fiatalabb voltam jó pár évvel – könnyű műfajban játszottam, abban is a legkönnyebben – vagyis operettben.
Szép rózsaszínű műfaj, könnyű érvényesülés – nehéz fizikai munkával – taps, virág, ünneplés, siker, népszerűség.
Az egész város ismert már – „nagymenő“ tánckomikus voltam. Az üzletekben rámmosolyogtak az elárusítók, papírba csomagolták az árut és csak jó minőségűt. Az emberek megállítottak az utcán, gratuláltak, szorongatták a kezemet, veregették barátságosan a váltamat, dicsértek, s titokban irigyeltek népszerűségemért.
Egy szép tavaszi estén ballagtam éppen – nem „a Szent Mihály útján“, hanem a színház felé, s nem kis rőzsedalok égtek a lelkemben, hanem operettmelódiákat dúdoltam. Épp a Csárdáskirálynő ment aznap este, s én Bónit játszottam benne.
A Malom utca közepe táján, megállít két csinos kislány s autogramot kér. Persze adtam, majd a két aláírás után együtt folytattuk utunkat a színház felé. A két lány áradozott a „művészetemről“, hogy mennyire szeret és ismer a közönség, s hogy talán nincs is ember a városban, aki ne ismerne. Közben elérkeztünk a Malom utca sarkára.
Éppen búcsúzni akartam, mikor mellénk szegődött egy férfi, s érdeklődött, nincs-e egy fölösleges jegyem. Mit lehet erre válaszolni ilyen helyzetben?
Hebegtem-habogtam, a két kislány elkezdett kuncogni, s várták a fejleményeket. Ugyanis, nagyon szeretném látni Horváth Bélát ma este – folytatta a rajongó –, már nagyon sok szerepében láttam, csak a Csárdáskirálynőben nem. Jegyet nem adhatok – válaszoltam –, de ha látni akarja, azon segíthetünk.
– Hogy-hogy?
– Úgy, hogy én vagyok Horváth Béla.
Az én emberem jól megnéz, majd megszólal:
– Na, ne akarjon engem átejteni! – és dühösen sarkon fordult.
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
